Szigetköz, Kisbodak - jártál már ott? Én igen - igaz, már legalább húsz éve. Alig emlékszem már, mit láttam akkor, mert valahogy kézen-közön az akkor készített képeim eltűntek a számítógépemről. Emlékszem egy Szent Kristóf hídra, és egy olyan képre, hogy a híd karfáján fényképeztem egy barázdabillegetőt.
Hogy miért mondom mindezt? Nejem és én egy olyan életszakaszban vagyunk, amikor már örülni kell minden szép napnak, ha kimozdulhatunk a lakásból. A bezártság, mozgáskorlátoltság csak tovább rontja amúgy sem jó egészségünket, idegállapotunkat. Ezen úgy próbálok segíteni, hogy ha csak lehet, néhány órára elmegyünk egy autós kirándulásra. Viszonylag korán reggel indulunk, hogy a déli hőség előtt még haza is jöhessünk. Szerencsésnek mondhatom magunkat, hogy a Szigetköz, a Duna, a Bakony viszonylagos közelsége elég sok lehetőséget nyújt rövidtávú utazásokra. Kedvelt, és gyakran látogatott hely a részünkről Dunaszegen a morotva-tó, Ásványrárón a vízszabályozó zárások, hallépcsők, Lipóton a Holt-Duna, Dunaremete, a Hanság különböző tanösvényei... és még más helyszínek. Ha megérkezünk a kiválasztott helyre, nejem rendszerint egy szép kilátást adó ponton helyet foglal a kempingszékében, én pedig a - praktikus okokból - az Ő látótávolságán belül mozogva sétálok, és fényképezek - ha van mit fényképezni.
Legutóbb azon gondolkodva, hová is menjünk, jutott eszembe Kisbodak. Nem egy kiemelkedően különleges helység, de ott együtt még nem voltunk; nézze meg Marika is, mi látnivaló van a faluban, és milyen látványt nyújt Kisbodaknál a Kisvesszősi Duna-ág.
Mint említettem, én egyszer már jártam ott, de fogalmam nem volt arról, akkor hogyan jutottam ki a Szent Kristóf hídhoz. Ezért aztán böngésztem a Google-térképet - OK, egyszerű, mint a pofon - agyban rögzítve a térkép, nem lehet gond. Azt is megtudtam a térképről, hogy két olyan objektum van a faluban, ami turisták számára érdekes lehet. Egyik ezek közül a fentebb látható harangtorony, és egyúttal a világháborúkban elhunyt hősök emlékműve. Volt konkrét utcanév, házszám - a GPS-nek nem okozott gondot odatalálni.
A másik ilyen hely a boglyakemencék. Ez egy valóban érdekes hely, ilyeneket még nem láttam. Lefényképeztem az ismertető táblát is: arról idézem, mire is használták ezeket.
"A kisbodaki un. külső kemencék a XX. század elején, derekán még álltak a faluban. Közösségi feladatokat láttak el: az a család, amelyiknek nem volt otthon saját kemencéje, az a tűzveszély miatt a falu szélére épített - "közösben" süthette meg a család kenyerét. Megvolt a rendje, melyik ház mikor használhatta a közös kemencét".
Tudni kell, hogy ezek már nem az eredeti falusi kemencék, hanem helyi falu-patrióták építették őket az eredetiek mintájára.
Itt szembesültem a ténnyel, hogy hiába a "fejben-térkép", fogalmam sincs, merre induljak a Dunához. Ember sehol - szegény jó Édesanyám járt a fejemben, aki még gyermekkoromban azt szokta mondani: "Nem kell eltévedni ott, ahol magyarok laknak.." Ember sehol a környéken - aztán észrevettem, hogy az egyik családi ház udvarán a kocsijába pakol valamit egy úriember. Megyek oda, hogy érdeklődjek - hát a kapun német nyelvű felirat, a kocsin német rendszám. Rögtön tudtam, hogy itt nem leszek okosabb. Egyszerre befordul a keskeny utcába egy hatalmas kukáskocsi. Megszólítom a hátul ügyködő segéderőt - megmondaná, hol találom a Szent Kristóf hidat? Az néz nagyot, aztán csak annyit mond: ő mosonmagyaróvári (👨), fogalma sincs róla. Kérdezzem a sofőrt. Kérdezem a sofőrt: segítene, hogy merre induljak a Szent Kristóf hídhoz? Az meg mutat a faluban levő tó felé, és azt mondja: ott sok híd van, nem tudja, melyik az. Mondom neki, nekem az kéne, amelyik a Dunán van. Jaaa? Akkor menjek fel a töltésre, ott talán lesz valaki, aki tudja.
Felhajtottam a töltésre, lassan elindultam találomra az egyik irányba. Jön velem szembe egy hölgy, meg a kutyája. Letekerem az ablakot, de mielőtt megszólalhatnék, a hölgy máris mond valami - németül. Na, itt se leszek okosabb - villant át az agyamon, de azért megkérdeztem: "Beszél magyarul?" Nem, nem - mondta kedvesen mosolyogva - mert azért ennyit mégiscsak tudott. "Danke sőn" - mondtam én, mert én meg ennyit tudok németül.
Lassan megyek tovább - aztán a fák között észrevettem, hogy egy csomó sokszínű valami van ott lenn. Meg egy lejáró, meredeken, ferdén, lefelé. Megyek én is arrafelé - hát egy csónakkikötőbe jutottam, ahol rengeteg színes kenu fekszik a talajszinten.
Ez jó jel, ez már emberjárta hely! Beparkolok egy fa árnyékába, aztán körülnézek, kivel válthatnék szót. Van is ott egy úriember, aki éppen a horgász-készségeit pakolja el. Kérdezem tőle is, tudja-e, hol van a Szent Kristóf híd. Azt mondja, menjek vissza, de ne menjek fel a töltésre, hanem a töltés aljában lévő úton menjek balra száz métert, és ott van. Hurrá! Még azt is hozzátette, hogy onnan átmehetek az Öreg-Dunához is.
Készítek pár képet, aztán vissza a kocsiba, megyek, amerre, amerre mondták. És láss csudát - itt van a híd!
Ja igen - amíg el nem felejtem: itt van!
Itt is beparkolok egy árnyat adó fa alá. Kivettem a kocsiból a nejem ülőkéjét, Ő elfoglalta a helyét, én pedig sétához és fotózáshoz fogtam.
Elsőként egy kis emlékoszlop, a híd névadójára emlékeztetve az arrajárót. Azt hiszem, egy legenda is tartozik a dologhoz, de ebben nem vagyok biztos.
Pihentünk egy kis ideig, aztán nejem fájós lábai ellenére elindultunk a hídon át, hogy megnézzük az Öreg-Dunát. Amint beértünk az erdőbe, világos lett, hogy ez bizony hosszú séta! Visszamentem a kocsihoz, hogy azzal könnyebben közlekedjünk. Jó hosszú utat megtettünk - én abban bíztam, hogy az út végén lesz egy tisztás, ahonnan jó rálátás lesz a folyóra. Hát nem lett! Elértünk egy derékszögben csatlakozó úthoz - no, most merre tovább? Előbb jobbra - semmi. Megfordultam, mentünk ellenkező irányba - semmi. Térkép persze nincs - otthon van, de minek is hoztam volna el, igaz? Végül nem néztük meg az Öreg-Dunát, hanem visszamentünk az eredeti helyünkre.
Nejem újra elfoglalta a helyét a székében. Ezen a Duna-ágon hajóforgalom nincs, vizitúrázók épp nem jártak arra - lényegében semmi élet nem volt a folyón.
Nyár van, már hétágra süt a nap - "sok a zöld" - mondaná egykori kiváló fotós ismerősöm. Én nem bántam, és szeretem a természetet akkor is, ha "sok a zöld".
Az idő múlik, mi pedig készülődtünk hazafelé - időben otthon kell lenni, mielőtt a kánikula kiszívná utolsó energiánkat is. Meg hát valami ebédről is gondoskodni kell délre.
Köszönöm annak a kedves blogolvasó turista-társnak, akinek volt türelme végigolvasni eme agymenésemet! Legyen szép napotok, Gyertek máskor is! 😆
