2011. szeptember 29., csütörtök

Bük-Fürdő, Cáki pincesor és magyaros vendéglátás.

Bük-Fürdő, nagymedence
Velemi tartózkodásunk második napja még a hidegfront időszakára esett, ezért a kétszemélyes családi tanácskozás keretein belül feleségem úgy döntött, hogy délelőtt Bük-Fürdőre megyünk - természetesen fürdeni. Itt is töltöttünk már néhány napot egy korábbi évben, tudtuk, mire számítsunk. Csak a belépőjegy árára nem számítottunk. Az okozott némi nem kellemes meglepetést, de hát mit tegyünk, ha már itt vagyunk, akkor fürdünk.  Megjegyzem, a kellemes meleg vízben hamar elszállt a bosszúságunk, és nagyon jól éreztük magunkat! 
Már jóval elmúlt dél, asszonypajtás fantáziáját izgatni kezdte a tepsis csülök - nem véletlenül. Velemből kifelé haladva ugyanis láttunk egy hirdetést, mi szerint az itt található vendéglőben sült csülök kapható!  Gondoskodó háziasszony létére rögtön el is határozta, hogy ma ez lesz az ebéd.
Cák, műemlék parasztház
Én viszont a benzinköltség miatt aggódtam. Útba esik ugyanis hazafelé Cák nevű falu, ahol a helyi népi építészet remek darabjai, a tájra jellemző pincék tekinthetők meg. Nem szívesen mentem volna "haza" gyorsan csülköt enni, aztán meg vissza ide pincéket nézni. Mivel most én voltam a soros döntést hozni, út közben bementünk Cákra. A már ismertetett okok miatt hosszas szemlélődésre nem volt módom, de azért a fontosabb dolgokat láttam, és le is fotóztam.
A nap fénypontja az aznapi ebéd volt. A helyszín hivatalos neve Novákfalva-üdülőfalu. Egykor önálló település, ma Velem része. Nem kicsit csodálkozva jártuk körbe a terepet, miközben az éttermet kerestük. Sok kis apró házat láttunk, igazi utcákba rendezve. Mindenhol zászlók, magyaros díszítések, és hangos hazafias zene. Nem ismerem az előadó együttes nevét, de azt tudom, hogy a ma divatos magyaros-hazafias (szándékában szimpatikus, összhatásában már kevésbé) zenét játszanak. A főút mellett a 64 vármegye címerei voltak kiállítva egy-egy kopjafán. A végülis megtalált étterem tele volt magyaros díszítésekkel, és ott is szólt a zene. Kicsit - vagy nagyon - töménynek találtam az egészet, de egy ebéd időtartamára azért nem volt terhes. Egész nap viszont nem szívesen hallgattam volna!
Cák, műemlék pincesor
Az ebédre jó sokat kellett várni - de így van ez, ha valaki frissen sült csülköt akar enni. Kaptunk akkora hatalmas adagot, hogy csak úgy néztük a tányért, hol kezdjünk bele. Meg is ettük majdnem felét. Finom volt, le a kalappal!
Novákfalva-üdülőfalu Velemben
Magyaros motívumok az étterem pivarán
Itt viszont jön a dilemma! A magyar - úgy általában - szerény és szemérmes, meg kicsit nagyvonalú. De mostanában számol is. Az előbbiek abban nyilvánulnak meg, hogy az ebéd megmaradt részét vissza szoktuk küldeni, azaz a költségek fele veszendőbe megy. Szemérmesek vagyunk, nem valljuk be, hogy a kidobott pénz nem igazán van kedvünkre. A mai gazdasági helyzetben azonban egyre gyakrabban tesszük félre a szégyenlősségünket, és nem vesztegetjük a pénzünket nagyvonalúan. Valahol azt olvastam, hogy annak az embernek van pénze, aki ért hozzá, tud bánni vele! És annak nincs, aki nem tud bánni vele! Miért gazdagabbak a nyugati országok lakói, mint mi? Mert tudnak bánni a pénzükkel! Okosan költik, nem pazarolják! Saját szememmel láttam korábban Kőszegen egy étteremben az alábbiakat: a mellettünk lévő asztalnál foglalt helyet egy németül beszélő, 4 tagú család. A pincér felvette a rendelést, majd kihozott 2 adag ebédet, és 2 darab üres terítéket. Az ételt a felnőttek elé helyezte, az üres tányérokat pedig a család fiatalabb tagjai elé. A felnőttek az ételük felét a gyerekek tányérjára rakták, és mindannyian jóízűen megebédeltek. Nyilvánvaló, hogy mindenki kapott annyit, amennyire szüksége volt. A család annyi ételért fizetett, amit elfogyasztottak, és nem fizetett a kidobott ennivalóért. Ezt egy életre megjegyzem - így kell ezt okosan csinálni.
Azóta nem szégyenlem az általam tányéron hagyott fél adagot becsomagoltatni, és elvinni magammal. Nem titok, hogy a mostani csülök-adag második fele a másnapi ebédünk volt az üdülőben - és még felmelegítve is nagyon finom volt. Apropó - a számláról nem beszélek!
Délutánra visszajött a szép idő, emelkedett néhány fokkal a hőmérséklet. Sétáltunk a faluban, akácmézet és gesztenyevirág mézet vásároltunk. És gyümölcsöt - szőlőt, barackot - az út menti becsületkasszás asztalkákról.

https://picasaweb.google.com/104808347509618982759/HungaryVelemUdulo

2011. szeptember 27., kedd

Gyere velem Velembe...

Velem, Páfrányos Vendégház
...mondtam minap életem párjának. Jó - mondta Ő - mikor megyünk? Tényleg, mikor is? Jövő héten jó lesz? - kérdeztem. Nekem jó - mondta Ő. No, akkor gyorsan egy e-mailt a Páfrányos Vendégházba - van-e szabad apartman a kérdéses időpontban. Másnap jött egy telefon, minden rendben, mehetünk. Még egy rövid tájékoztatást is kaptunk arról, hogyan találunk oda.
Velem egy csodálatos hely a Kőszegi hegység területén. Picit már ismertük, mert néhány éve kirándultunk ott, tavaly ősszel pedig részt vettünk a Gesztenye-fesztiválon. Már akkor szóba került közöttünk, hogy jó lenne eltölteni itt néhány napot. Most tehát alkalmunk lesz erre. Nagyon jó időben, kellemes körülmények között utaztunk, még reggelizni is megálltunk egy falu vendéglőjében.
Turistaút az Írottkő felé
Már az érkezés pillanatában nagy élményben volt részünk. Fantasztikus környezetben, csodálatos fák között, félig már a hegyoldalban bukkantunk a szálláshelyünkre. A tulajdonos távollétében a megbízott szomszéd szívélyesen fogadott bennünket - megmutatta a részünkre fenntartott apartmant, ellátott minket térképekkel, tájékoztató anyagokkal, és felvilágosítást kaptunk a faluban rendelkezésre álló vásárlási lehetőségekről. Kicsit pihentünk - feleségem azonnal TV-t kapcsolt - majd ebédeltünk. Marika ebéd után tovább TV-zett, én pedig az üdülő udvarának felfedezésébe kezdtem. Nagyon megragadott a látvány. Mivel a vendégház félig már hegyoldalban helyezkedett el, az udvar közepén átfolyó kis csermely is már látványos "vízeséseket" produkált. Csodás hangok vettek körül. Vízcsobogás, madárcsicsergés, és az erdő hangjai. Városlakó panelproli fülei számára ezek a menny hangjai! A ház melletti terület igen változatos növényekkel volt beültetve, tudatos növénytelepítés hatására arborétum hatást keltett. Az udvar közepén, közvetlenül a patak partján egy szomorúfűz helyezkedett el. Rengeteg kékcinke járt az ágak között, onnan szálltak le a patak köveire, és ittak, fürödtek a patak vízében.
Látvány a turistaútról
Ezen a napon délután hidegfront érkezett a tájra. Föltámadt a szél, lehűlt a levegő. Én hidegfront idején a szokásosnál is aktívabb vagyok. Nem vonzott a TV műsora, annál inkább az erdő! Fogtam a fotómasinámat, és magányos erdei sétára indultam a ház előtti úton. Mit mondjak: egy élményben volt részem! Igaz, picit félelmetes élményben! Mennél magasabbra kapaszkodtam a hegyoldalban, annál ijesztőbbnek találtam a sétát. Picit már sötétedett is, ahogy múlt az idő. A nagyon magas fák közé amúgy is kevés fény jutott be a felhős ég alatt. Az erdő tele volt olyan hangokkal, milyeneket talán életemben sem hallottam! Az erős szélben recsegett-ropogott a rengeteg fa, hangosan surrogtak az erős szélben a lombok, és nem ritkán recsegve hullott alá néhány letört faág. És mindez közben a nagymadarak vijjogása! Hab a tortán, amikor hatalmas makkos területre értem, ezek peremén pedig vaddisznó túrásokat, dagoványokat láttam! Futkozott a hideg a hátamon még a gondolattól is, hogy szembe találom magam egy vaddisznó-kondával, amint éppen a terülj asztalkámra igyekeznek! Brrrr! Ráadásul még csak egy kóctöltényes bodzapuskám sincs, mivel védem meg magam, ha egy vén agyaras párbajra hív a terület birtoklásáért? Addig-addig hergeltem magam ezektől a gondolatoktól, míg szinte manókat, koboldokat képzeltem magam elé - ekkor már besokalltam, és visszafordultam az úton.
Patak az üdülő udvarán
Szerencsémre semmi baj nem ért. De mégis majdnem. Már majdnem "haza"-érkeztem, amikor szembe jött velem egy emberke, hosszú pányvára engedett korcs kutya kíséretében. Amikor közel értünk egymáshoz, a kutya egy ideig rám se hederített - majd hirtelen vadul ugatva felém kezdett rohanni. Az első rohamot visszaijesztettem, mire a gazdi kapcsolt, és rövidre véve a pányvát távol tartotta tőlem a kutyát. No, gondoltam, megúsztam a vaddisznókat, nem jöttek a koboldok, nem esett a fejemre egyetlen faág sem, és akkor egy korcs kutyával kell megküzdenem! Hát - nem lett volna nagy dicsőség! Megyek inkább TV-t nézni!
Ezzel nagyjából el is telt az első velemi napom. Van egy galériám, nézzétek meg, ha van hozzá kedvetek!



2011. szeptember 26., hétfő

Teri és Családja Győrben

Az elmúlt vasárnapon a Picasa-fotósok társaságából egy újabb fotós barátot ismerhettem meg személyesen: Szentpéteri Teri és Családja látogatott Győrbe. Eredeti terv szerint a dunaszegi tavat és tanösvényt, valamint a gyirmóti tárnicsokat néztük volna meg Hernádi László vezetésével. Végül Hernádi László egy fontos fotós felkérést kapott erre a napra, nem tudott részt venni a találkozón. Helyettesítést a bencés gimnázium tanára, Kinga vállalta - így végül Terit és Családját ketten kísértük el városnézésre, és a tervezett fotósétára.
Én magam jól ismerem a várost, mégis kellemes meglepetésben volt részem Kinga jóvoltából. Ő végigvezetett bennünket a gimnázium kollégiumán. Láthattunk szép freskókat, melyeket nem láthat minden turista. Megnéztük a diák-kápolnát, és egy bencés atya részletesen bemutatta nekünk a templomot.
Természetesen végigsétáltuk a belváros legfontosabb pontjait is.
A program ebéd után Gyirmóton folytatódott. Kinga már előre figyelmeztetett minket, hogy mindössze egy darab tárnics látványára számíthatunk, mivel a rét ezen részét nemrég lekaszálták. Viszont azt az egy szem virágot jól megnéztük, és fotók is készültek róla. "Vigasztalásul" nagyon sok szép kikericset láttunk.
Gyirmótnak három helyszíne van, ahol gyakran megfordulnak fotósok. Mindhárom helyet felkerestük, megnéztük a leginkább érdeklődésre számot tartható pontjaikat, miközben jót sétáltunk és jókat beszélgettünk.
Az idő gyorsan telt, azt vettük észre, hogy sietni kell Dunaszegre, mert nemsokára sötétedni kezd.
Dunaszegen az új tanösvényen indultunk megkerülni a tavat. Minden táblánál megálltunk megnézni a képeket, és a tóparton adódó témákat fotózni. Terinek nagyon tetszett, hogy még mindig látható a tavon a szépen nyíló vízi tündérfátyol.
A madárlesre is felkapaszkodtunk "testületileg", hogy teljessé tegyük a látogatást a tó körül.

Mondanivalóm erről a túráról rövidre sikerült - igazából a részvétel volt érdekes és kellemes, szavakban nem igazán vagyok képes visszaadni a nap jó hangulatát.
Éppen ezért a találkozóról albumot készítettem a Picasán - érdemes lesz megnézni. A képek többet mondanak minden szónál. És biztos vagyok benne, hogy Teri is fölteszi a fotósétán készített képeit - nézzük meg azokat is!

Az én fotóim itt láthatók:





2011. szeptember 15., csütörtök

Mit NE fényképezzünk?

Mivel még mindig biológiai házi-őrizetben vagyok, energiáim hasztalan gyűlnek, nem tudok mit kezdeni velük. Hosszas tanakodás után úgy döntöttem, írok egy újabb bejegyzést arról, MIT NE FÉNYKÉPEZZÜNK! Mert majdnem bármit lehet ugyan, valamit is magára adó fotós tudja, hogy van, amit nem illik. Én sem tudok mindent, amit nem illik, de egyet biztosan tudok: HATTYÚT! Nem én mondom, a fotózás szakavatott művelői, irányadó személyiségei mondják. Azt is megmondják, miért! Azért, mert ma már hattyút fényképezni banális fotós közhely! Ez azért van, mert évekkel ezelőtt, amikor a hattyúk nálunk is megjelentek, és nagyobb számban elszaporodtak, minden kocafotós rohant a vízpartokra hattyút fényképezni. Rövid idő alatt elárasztották az internetet és a házi fotóalbumokat rosszabbnál rosszabb képekkel. Idővel aztán kialakult egyfajta rosszallás az ilyen fotókkal szemben. Ma már nem tanácsolják, hogy hattyút fényképezzünk, vagy legalábbis nyilvános helyen bemutassuk az ilyen fotóinkat. Kivétek, ha valaki valóban újszerű és érdekes felvételre képes - olyanra, amelyből nincs már néhány ezer a neten. Akkor lehet.
Ami engem illet - elmondható, hogy törvénytisztelő polgára vagyok kis hazánknak. Ha csak tehetem, betartom az írott és iratlan szabályokat akkor is, ha az éppen csak egy fotós ajánlás, és semmire nem kötelez. De néha kivételt teszek. A kivételek ugyanis erősítik a szabályt. Nálam az már kivétel, ha olyan helyzetben látok egy-egy hattyút, ami megragadja a figyelmemet. 
Ilyenkor viszont sok felvételt készítek, és igen alapos szűrésnek (kritikának) teszem ki ezeket a képeket. Ha találok köztük megtartásra érdemeset, akkor az marad, a többi pedig kíméletlenül a lomtárba kerül. Azonnal rögzítem, hogy a válogatás kritériumait magamhoz mérem, nem pedig valamely felsőbb előírás szempontjaihoz.
Hattyút nem könnyű fényképezni. Napsütésben ragyog a fény a tollazatán, éles kontrasztot képez a környezetével. A legáltalánosabb fényképezési módok mellett a tollazat könnyen kiég, részlettelenné válik. Az a kép, amelyiken a madár tollazata egysíkú fehér, az nem szép, nem szeretjük. Persze, attól még lehet kedves emlékkép a balatoni nyaralásról, de kizárólag otthonra való, jobb, ha nem tesszük közzé közösségi oldalakon.
Szóval - az általános irányelvekkel szemben én magam is fotózok hattyúkat. Ha van idő átgondolni gépem beállításait, akkor a fénymérést spot mérésre állítom, hogy a gép a tollakra eső fény mennyiségét mérje. Valószínű, hogy ebben a beállításban a környezet kicsit sötétebb lesz a kívánatosnál. Ilyenkor van szerepe a képkorrigáló programok árnyékcsökkentő funkciójának. És esetleg kisebb-nagyobb egyéb korrigálni valónak is. Vannak esetek - velem is megesett - amikor a gép beállítását korrigálni nem lehetett. Váratlanul került a látóterembe egy gyönyörűen repülő hattyú - akkor másra nincs idő, mint célozni, és nyomni az exponáló gombot. 
Szerencsés, ha gépünk legalább sorozatfelvételre van állítva - több az esély éles képet találni a kártyánkon.
Természetesen nem csak ennyi hattyú-fotóm van. Ennél sokkal több. Nekem tetszenek. Egy percig sem gondolom, hogy megfelelnek a magasan képzett fotós társadalom elvárásainak - nem is ez a célom. 
Néha jó rájuk nézni, újra-gondolni merre jártam, mit csináltam ott és akkor, amikor ezeket a képeket készítettem. 
Picasa galériáimban más képek is találhatók. Ha éppen arra jártok, nézzetek be hozzám.
Megköszönöm, ha egy perc figyelmet szenteltek blogomnak!

Nos - szóval - fotózzunk, vagy ne fotózzunk hattyút?

2011. szeptember 13., kedd

Akinek nincs ész a fejében...

... legyen a lábában - tartja a jó magyar közmondás. Ami engem illet, ma nekem se igen volt. Az a baj, túlságosan bízom a memóriámban. Nem kéne. Mégis bízom benne, mert az olyan ciki, hogy az embernek arra kell gondolni, hogy úgyis elfelejtem.
Nos, úgy jártam, hogy Ásványrárón a minap úgy pakoltam el a gépemet, hogy az alján maradt az állvány feje - vagy mi a csodának nevezik azt az izét, aminek egy csavarját a fényképezőgépbe kell csavarni, a másik felét pedig az állványra kell rögzíteni. Ez olyan kis játékállvány, ez így működik, nem ám gömbfej, meg miegymás! No jó, agyban rögzítettem hogy ott van, nem elfelejteni! Itthon az állványt a helyére tettem, a gépről levettem a rögzítőfejet, aztán betettem a fotóstáskába. Nem a helyére, mert az állvány éppen nem volt kéznél. Új feladat: megjegyezni, hogy a táskában van a rögzítőfej. Itt titokban arra gondoltam, az se nagy baj, ha elfelejtem, mert a táskával együtt akaratlanul is magammal viszem, ha állvánnyal fotózom.
Legutolsó fotózásom óta valamifajta kellemetlen közérzet vett erőt rajtam. Nem tudom, mi az oka - éjszaka órákat nem alszom, nappal viszont annál többet. Ezzel egyidőben bizonyos, a vegetatív idegrendszer által vezérelt szerveim sem teljesen normálisan működnek. A lényeg, hogy bizonyos biztonsági megfontolásból három napig ki sem léptem a lakásból.
Ez az állapot valóságos büntetés nekem. Tűnődtem, hová mehetnék nem túl messze mozogni egy keveset, és esetleg néhány új fotót is készíteni. Mivel most kísérletező korszakomat élem, úgy döntöttem, a Rába vasúti hídhoz megyek, lehetőleg naplementével kombinált mozgó vonatot fényképezni. A tervem az volt, hogy a könnyen megközelíthető csornai vonalon közlekedő, Győr felé haladó szerelvényt csípek el - ebből a pozícióból ez a leginkább kézenfekvő.
Mozogni akartam, tehát kerékpárral mentem. Még előtte itthon kézhez készítettem a fotóállványt, a KIStáskámat kiürítettem, és elhelyeztem benne a tükrös gépet a rövid obival, meg a kompaktot. Ez utóbbit azért, hogy ha nagy lesz a jövés-menés a vágányokon, esetleg egy videót is készítek.
Megérkeztem, fölállítottam a fotóállványt, és döbbentem vettem észre, hogy nincs benne az a rögzítő micsoda! Nesze neked memória! No de azért működött is, mert eszembe jutott, hogy az biza a NAGY táskában maradt! Végül is működött a dolog, csak hát nem akkor, amikor kellett volna. Tudtam, hogy ezzel a mai munkámra keresztet vethetek, mégis maradtam egy ideig. A gépet az állványra helyezve, és kézzel leszorítva készítettem néhány képet. Siralmasak, de arra jók lettek, hogy némi tapasztalatra tettem szert általuk. 
A legfontosabb, hogy el kell felejteni a naplementét is, és a mozgó vonatot is egy képen.
Váratlanul biológiai jelzést kaptam, Tapasztalatból tudom, hogy ilyenkor villámgyorsan haza kell menni. Elrámoltam a technikát, és a kerékpáron az átlagot jóval meghaladó sebességgel tekertem haza. Időben megérkeztem. 

A mai kísérleti felvételekből pedig megmutatok kettőt Nektek.

2011. szeptember 10., szombat

Tanulmánytúra Ásványrárón

Nem hasonlítom magam a holtig tanuló öreg paphoz, de egy igyekvő turista-fotósnak is mindig újabb és újabb tapasztalatokat kell szereznie. Meg hát időtöltésnek sem utolsó, ha újabb dolgokat tanul az ember, vagy legalább megerősíti, felfrissíti korábbi ismereteit.
Nem vagyok elkötelezve a fotózás egyik ágához sem. Szívesen készítek tárgyfotókat, ha kezembe kerül egy-egy jellegzetes tárgy, vagy éppen érdekesnek tűnő ötletem támad berendezni egy témát. Még szívesen fotózom az embereket: akár portrét, munka közbeni jeleneteket. És a természetfotózás, a maga bonyolult összetettségében - tájak, madarak, városrészletek. Egy kis szelete ennek a bőségnek a mozgó víz fotózása. Egyszerűnek látszó dolog, pedig nem az. Gondoljunk csak bele, hányszor "kattintottunk rá" mi magunk is egy szökőkútra, vagy egy egy kis patak mini "zuhatagára"! Mit láttunk a képen? Mint ha jégdarabokat fényképeztünk volna! Patak esetében pedig igen gyakran a habzó, buborékokkal borított vízfelület pedig úgy beégett, hogy csak egy fehér folt látszott a képen.
Én gyakran járok vizek mellett, ezért nagyon sok patakot, folyót, tavat ábrázoló fényképfelvételem van. Nagyon sok rossz, és néhány jó. De milyen a jó kép? Mindenkinek más. Van, akinek az a jó, ami éppen neki sikerül. Másoknak van elképzelése arról, milyennek kellene lennie a jó képnek. És nyilvánvalóan igyekszik az elképzeléseit megvalósítani. Nekem is van egyfajta elképzelésem. Mint kíváncsi ember, azt is tudni akarom, hogyan végzik ezt a műveletet mások - főleg tapasztalt, tehetséges amatőrök.

Megvallom, elég fura érzésem támad némely kép láttán. Főleg, ha az a kép távol esik az én elképzeléseimhez, ugyanakkor két tucat "kiemelkedő" értékelést kap pl. a Fotóvilágon. Az alapvető, hogy mozgó vizet nem szabad kimerevíteni, "megfagyasztani" a képen. Selymesnek, plasztikusnak, "folyónak" kell kinéznie. Ugyanakkor ezt legtöbben úgy értelmezik, ha egy kis gáton, kövön átbukó vizet tejszerű folyadékként ábrázolják. Nem tudok egyetérteni ezzel a felfogással. Hosszan néztem a Bakonyban a Cuha kis jellegzetes vízeséseit.

Sehol nem láttam "tejet" a patakmederben! Viszont játékosnak, átlátszónak láttam a vékony kis vízréteget, alatta tisztán kivehetőnek azt a követ, vagy fatörzset, amin átbukott a kis zubogó. Nem értem azt a megközelítést, hogy más miért látja sűrű fehérnek azt, ami teljesen átlátszó? Miért kap egy ilyen fotó tucatszám maximális értékelést? És akkor még nem beszéltem a hasonló képek fotók agyonszaturált zöld színű moháiról!



Én magam is szeretem a szép, élénk színeket, a markáns kontrasztokat. Ha kell, a (saját) jóízlés határain belül rá is segítek egy kicsit az utómunkában. De ha vizet fotózok, igyekszem elkerülni a sokak által kívánatosnak tartott túlzásokat. A vékony vízréteg nálam átlátszó, a nagyobb tömegű folyóvíz jellegzetes zöld, a sima felületű lassú folyó felszíne pedig kék, ha az égbolt tükröződik benne. No jó, nem mindig ilyen, de azon vagyok, hogy ilyen legyen.



Ma reggel korán ébredtem. Gondolkodtam egy keveset, mit kezdjek magammal ezen a szépnek ígérkező napon. Némi tanakodás után úgy döntöttem, Ásványráróra megyek, a Dunához, Van ott az egyik mellékágban egy gát híddal. A gát egyik szakasza átereszként van kialakítva, aminek az a szerepe, hogy ha a duzzasztott oldal vízszintje eléri a meghatározott magasságot, akkor a víztöbblet ott továbbhaladhat. Ismertem a helyet, tudtam, hogy az áteresznél egész kicsi zubogóktól kezdve bővízű átfolyásokig sok fokozata van a mozgó víznek. Fotóstáska, állvány, ivóvíz a kocsiba, és máris úton voltam.

Minden korábbinál nagyobb mennyiségű vizet találtam a helyszínen. Rengeteg fotót készítettem más és más gyújtótávolsággal, blendenyílással, fénymérési módszerek és fehéregyensúly beállítás változtatásával állványról és kézből. Enyhén felhős idő volt, de volt elegendő fény. Az Olympus obik legkisebb blendéje 22. Néha még ezzel az értékkel sem tudtam megfelelő időértéket elérni, ezért a polárszűrőt is be kellett vetni, hogy csökkenthessem a gépbe jutó fénymennyiséget.
Megvannak tehát a felvételek, jöhet a képek és az EXIF-adatok összehasonlítása, kiértékelése.
Sok türelmet kívánok magamnak hozzá!  :-))))

2011. szeptember 6., kedd

Dunaszegi tanösvény és kék tárnics Gyirmóton

Sok helyen emlegettem már, hogy a dunaszegi horgásztó és morotva-tó egyik kedvelt fotózó-kikapcsolódó helyszínem. Éppen ezért örültem, amikor Hernádi László Picasa-albumából, valamint a népszerű közösségi oldaláról megtudtam, hogy a tó körül egyik oldalon meglévő információs tanösvény kiegészült, és már körbeéri az egész tavat. Ráadásul az új félkör létrejöttének nagy része László munkája. A tablókon látható képek pedig szinte kizárólag az ő felvételei. Kitüntetésnek éreztem, hogy László Albrechntné Éva (Cincér) mellett engem is meghívott egy sétára a tó köré. 

Ez a találkozó ezen a héten, szeptember 5.-én létre is jött. Tanúsíthatom, hogy a sokrétű eszmecsere eredményes volt. Már kora délelőtt, a találkozás pillanataiban sokat tanultam, garantáltan egy életre szóló ismeretet szereztem gépkocsi-vezetésből. El nem felejthető módon megtanultam, hogy a középső pedál fékpedál, annak nyomkodására nem izmosodik a motor, nem indul a kocsi. Ha az előbbieket szeretném elérni, akkor a jobb szélső pedált kell nyomkodni, mert hogy az a gázpedál. Most már tudom.
Némi izgalom után elindultunk, és hamarosan a tó partján állhattunk. László röviden elmondta, milyen előzmények mellett vált lehetővé az új nyomvonal kialakítása, és azt is, milyen további fejlesztésekre van még lehetőség. Közben - sétálva és beszélgetve - meg-megálltunk az éppen soron következő tablónál, és beszélgettünk a rajtuk látható fotókról. Vagy inkább a fotókon látható, a tó körüli élővilág képviselőiről - madarakról, növényekről, lepkékről, hüllőkről. Kattogtak közben a fényképezőgépek is! Különösen "Cinci" Éva volt lelkes, mivel a tavon még láthatta és fotózhatta egyik kedvelt növényfajtáját, a sokak által tündérfátyolként ismert nagyon szép sárga vízi virágot.
Lelkesedése Lászlót is arra inspirálta, hogy újabb fotókkal gyarapítsa hatalmas gyűjteményét. Ha nem tévedek, itt éppen a víz felszínén futkosó molnárkákat igyekszik becserkészni. Fotóalbuma alapján most már tudom, hogy eredményesen, mert nagyon szép képeket tett ki egyik albumába ezekről a különleges vízenjárókról.
Ami engem illet, inkább a werkfotós szerepét műveltem. Nem mint ha nem találtam volna más témát is, de ha módom van rá, szívesen fotózok dolgozó, vagy "akcióban" lévő embereket. 

Most kissé elgondolkodva jut eszembe, hogy sem Évától, Lászlótól nem kértem engedélyt arra, hogy a róluk készült képeket blogomban felhasználhatom-e. Most így utólag ezt megteszem, és ígérem, törlöm a bejegyzést, ha bármelyikük ezt kéri.
Miután a madárlesen kivártunk egy rövid, enyhe záport (ezalatt szakszerű tájékoztatót hallgathattam végig a saját objektívem kezeléséről, megtudhattam, mi az a AF-M kapcsoló) végig-sétáltunk a régi tanösvényen, és visszajöttünk Győrbe. Konkrétabban  Gyirmótra, arra a láprétre, ahol gyönyörű kéktárnics virágzik.Ez a helyszínt is Cinci kérésére kerestük fel. László albumában látott nagyon szép fotókat, ami fölkeltette az érdeklődését, és kíváncsiságát, valamint virágfotózási kedvét.


Nekem úgy tűnt, ez nem az én napom. Nem derített túl jó kedvre a pedálok körüli blama, és azt is nehéz volt megmagyarázni, miért nem tudom, hogy az obi oldalán van egy pöcök, aminek utána kellene nézni, miért van az ott. De mindezt feledtem, amikor László vállára fölszökkent egy igazi, élő imádkozó sáska! "Lőttünk rá" persze, a párjazabáló fenevad pedig békésen tűrte - még azt is, hogy kézről-kézre járt! Nemcsak tűrte, néha még pózolt is, válzozatos figurákat mutatott be mellső lábaival.



Persze, az ittlétünk fő céljáról sem feledkeztünk meg közben. Én magam nem vagyok túl nagy virágrajongó, nem is értek a botanikához - de a sok gyönyörű kék virág a zöld fűben nagyon tetszett. Én is készítettem néhány képet, ha nem is túl sokat.

Íme az egyik, amit talán a legszebbnek találtam a saját felvételeim közül.

Megállapíthatom, hogy jó napom volt, kellemes társaságban.
Javaslom minden kedves érdeklődőnek, akinek módja van rá, keresse fel a dunaszegi tavat, járja végig a tanösvényt, és készítsen szép képeket a tablókon bemutatott élővilág egyedeiről!

2011. szeptember 2., péntek

Nagybajcson, Duna-nézőben

Rengeteg tervem volt erre az évre - szép kis listát állítottam össze magamnak arról, hová szeretnék eljutni fotózni, kirándulni, vagy akár csak sétálni ebben az évben. Vannak ebben a listában természetesen családi kirándulások, társas fotózások, de legnagyobb számban magányos fotótúrák. Terveimből már eddig is sok megvalósult, mások feltehetően elmaradnak, és voltak nem tervezett, mondhatni spontán kiruccanások is. A nyári kánikula miatt a legutolsó 3 hónap csendes volt. Most újra sok mozgásra készülök, enyhébb őszi napok reményében. Előttem van még az őszi Séd-völgy, Cuha-völgy, Római-fürdő, Nagybodak, Dunacsúny, Kőszeg hegyei és még sok más. És apróbb közeli kiruccanások, mint a legutóbbi Nagybajcsra. Nagybajcs Győr közelében fekszik, a lakásomtól mintegy 15 km-re, az Öreg-Duna partján. Kedvem támadt egy kis erdei sétára, és annak kiderítésére, mik azok a Dunába benyúló valamik a Google-térképén. Hát akkor induljunk!
A kocsit letettem a falu szélén a töltés mellett, én pedig a táskáimmal, fotóállványommal fölszerelkezve sétára indultam. Alig értem be az ártéri erdőbe, máris ez a látvány fogadott (1. kép). Nem rossz kezdés - gondoltam magamban, és készítettem róla egy fotót. Aztán eszembe jutott, hogy eljátszom magamnak a fáradt vándort, és "megpihenek", kellemes kis pihenő-helynek használva a fatörzset. (Bocsánat, kedves Teri - ha olvasod - a Facebook megjegyzésért :-)). Fölszereltem az állványt, belőttem a helyszínt, aztán exponáltam néhányat. Még csak kapkodnom sem kellett az időzített exponálás miatt, mivel már kényelmesen ülve infrasugaras távirányítóval exponáltam el a gépemet. Amint ezzel elkészültem, folytattam a sétát. A vízpart mindössze pár méterre volt a fotózás helyszínétől. Jól járható - akár még kocsival is - út vezetett jobbra is, balra is a Dunával párhuzamosan. Balra indultam, mert ott láttam közelebb az első olyan, vízbe nyúló valamit, amit a Google térképen nem tudtam beazonosítani. Akkor már láttam, hogy az nem más, mint a vízbe benyúló kőrakás, amilyen a hullámtörő gátak szoktak lenni. Mivel a parti szakasz nagyon sekély, sok-helyütt a kavicsos folyómeder felett nincs is víz, talán a Dunán közlekedő járműveknek jelzik, meddig van járható málysége a víznek. A horgászok számára ezek a mólók nagy szolgálatot tesznek, mert a kőrakás végére kiülve zavartalanul horgászhatnak a mélyebb folyómederben.
Ezen a (3.-ik) képen jól látszik, hogy a távolabb elhelyezkedő főág mellett nagy területen látszik a szinte száraz folyómeder. Itt kis csalódás is ért. Amint a fák közül kibukkantam, láttam egy csomó kormoránt egyik szigeten. Hátrább léptem, hogy takarásban legyek, ismerve ezeknek a madaraknak a hihetetlenül jó látását. Lázas obicserébe fogtam - le az alapobit, és helyébe a telét. Hamar végeztem, de mire fölálltam, már csak az elrepülő madarakat láttam. Azzal vigasztaltam magam, hogy egyébként meg elég messze voltak. De néhány felvételt így is megért volna a látvány.
Sétálgattam, élveztem a látványt, a csendet, a fák között cikázó apró, vagy kicsit nagyobb madarak látványát. Szó szerint csak a látványukat, mert ezek lencsevégre kapása szóba sem jöhetett. A tudatos madárfotózás külön tudomány, annak technikája, speciális módszere van, és bizonyos technikai felszerelést is igényel. Meg persze sok időt, a fotóstól pedig végtelen türelmet. De néha a véletlen szerencse is segít az embernek. Az egyik móló szélesebb volt a többinél, ráadásul egy szakaszon betonlapokkal volt borítva. Könnyen lehetett járni rajta. A víz felőli oldalain pedig kisebb fák, bokrok voltak. Végigmentem a mólón, közben jobbra-balra nézegettem, néhány képet is készítve. Már visszafelé haladtam, amikor arra lettem figyelmes, hogy egy szakaszon nagyon sok madár röpköd egyik fáról a másikra. A szokottnál is óvatosabban mozogtam, hogy túlságosan el ne riasszam őket. Sok esély így sem volt értékelhető kép készítésére, mert ebben az időben nem sütött a nap, a sűrű lombok árnyékában a madárkák csak ugráló szürke gombolyagoknak látszottak. És hát persze a vékony galyak természete olyan, hogy folyton mozognak. Az obi autofókusza ettől megőrül, állandó sivítással akarja követni az elmozduló témát - legtöbbször egy falevelet állítva fókuszba a célba vett madár helyett. A manuális fókuszálás lehetősége ilyen helyzetekben megoldhatatlan. Az egy másik idegbaj, hogy amire az ember az igen szűk látótartományban egyáltalán megtalál egy madarat! És olyan helyzetben, hogy a madár és a fotós között ne legyen két-három keresztben álló faág! Nos, kis szerencsével egy elszáradt fa is állt a móló mentén, az ágai között pedig állandóan ott tartózkodott legalább 3 - 4 madár! Láttam köztük vörösbegyet, egy fel nem ismert fajtát, de leggyakrabban őszapók repkedtek. Szólt a "hosszú sorozat" rendesen, abban a reményben, hogy talán akad köztük menthető  felvétel. Hát - menthető akadt, jó nem igazán.
Az egyik kavicságyon ért egy újabb meglepetés. Éppen akkor, amikor a gépem egy hosszabb passzív séta miatt ki volt kapcsolva, és a lencsevédő is a helyén a volt. Az orrom előtt megjelent ez a hüllő, sebes mozgással keresztezve az utamat. Kapkodtam a gépem után - bekapcsolni, lencsevédőt levenni, célozni - a hüllő addigra messze távolodott tőlem. Hosszát megbecsülni nem tudtam, az átmérője mindössze 2 - 3 cm lehetett, és nagyon fürge volt. A fején egy jól látható sárga csík-folt volt látható. Gyanítom, valamelyik sikló fajta lehetett, és nem mérgeskígyó. Nem féltem, de innen kezdve kicsit óvatosabb voltam, jobban a lábam alá néztem. 
Itt már tényleg fáradt voltam kissé. tetszett a táj, a nagy folyó látványa, és a folyón közlekedő kisebb-nagyobb hajó látványa. Leültem egy köre pihenni, ejtőzni egy kicsit. Feltűnt, hogy amíg a magyar parton mindössze néhány horgász áztatta a kukacát, addig a szemben lévő szlovák part mentén sétálók, fürdőzők, csónakázók töltötték az idejüket. 
És ha már itt voltam, és alapvetően "magamutogató" is vagyok, itt is készítettem néhány emlékképet. És a végére beszúrok még egy látképet a folyóról.
Remélem, senki nem bánta meg azt a pár percet, amit írásom olvasásával töltött. Köszönöm Nektek!