Most már tényleg Kolozsvár...

Tudom, senki sem kért arra, hogy írjam le, mikor merre jártam, és toljam arcotok elé a monitorra jól, vagy inkább rosszul sikerült képeimet. De ha jó idő van, és a közérzetem is jó, akkor megyek újabb fotósétára, ha rossz idő van, akkor meg böngészem az internetet. Aztán ha "eddig, eddig, eddig"  (mint Cilike, ugye tudjátok, ki Ő?) vagyok a politikai acsarkodással, meg a sok ostoba világmegváltó felfedezést bejelentő poszttal, leülök én is a gép elé, és írok egy újabb világmegváltó blogposztot. Illetve nem világmegváltó, hanem világfelfedező posztot. 

Ma - Torda után - visszatérek Kolozsvárra. A korábbi, nosztalgikus posztom után a közelmúltbeli kirándulásról fogok képeket mutatni. 

Amint beért az autóbusz a városba, hamarosan ez a kép fogadott. Nagy volt a meglepetés a részemről, hisz nem ilyen kép élt bennem Kolozsvár utcáiról. Ez már világvárosi forgalom, (és világvárosi káosz egyúttal, tegyem hozzá). Igaz, a káosz a képen nem látszik. Szóval óriási nagy a fejlődés az utóbbi néhány-tíz évben, ez nem vitatható.

Kolozsvár főtere

"Kolozsvár (románul 1974-ig Cluj, ma Cluj-Napoca, németül: Klausenburg, néha Clausenburg, latinul: Claudiopolis, szászul Kleusenburch, jiddisül: קלויזנבורג, Klojznburg) Erdély történelmi központja és legjelentősebb városa. A 2011-es népszámlálási adatok szerint Bukarest után Románia második legnépesebb városa. Az egykori Kolozs vármegye, ma Kolozs megye székhelye." - Wikipédia... Mielőtt elfelejteném a várost bemutatni.
A kép - így templom és szobor - Kolozsvár jelképének is felfogható. A gyönyörű Szent Mihály templom, és Mátyás király szobra együtt. A tér - mint tudja mindenki - sok hányattatáson ment át Funár polgármesterkedése idején, de ma már szépen rendbe van téve. Minden magyar turista számára kötelező program a térre ellátogatni!

A tér jobb oldali házsora

Szép paloták a tér jobb oldalán- Kár, hogy egyet éppen most tataroznak, alaposan elrontja a látványt. 

A szoborcsoport.

Mátyás király, és hős vezéreinek ábrázolása.

Szent Mihály templom

Természetesen belül is megcsodáltuk a legendás templomot. Engem meglepetésként ért, hogy a templom a római katolikus felekezeté... nem tudom miért, de szentül hittem, hogy a református felekezet tulajdonában van.

A nagyon szép szentély

A templomról ezen a linken olvashatunk többet. Én nem szándékozom bő ismertetést adni olyan dolgokról, amiről magam is csak keveset tudok.

https://hu.wikipedia.org/wiki/Szent_Mih%C3%A1ly-templom_(Kolozsv%C3%A1r)

Falfestmény maradvány

Kolozsvárról nem lehet addig eljönni, amíg Mátyás király szülőházát is meg nem néztük. Mi is megnéztük...

Mátyás király szülőháza.

 A bronztáblák feliratai közül csak a magyar nyelvűt olvassuk el. Az angolt az se, aki ért angolul, mert vagy a guta üti meg mérgében, vagy a nevetéstől kap vértolulást... tehát hagyjuk.

A Szamos

Kolozsvár - még egy operettben is megénekelt - folyója, a Szamos. Egy pillantást vetni rá megérdemli...

Nem állhattam meg, hogy ezt az ablakot le ne fotózzam, és a képet ide ne tegyem. Szinte hallom, mit olvasnának a fejemre ezért a képért a fotóklubban! De én így találom szépnek, és passz!

Szent György

Ha blogposztot írok, és nem akarok blődségeket összehozni, akkor gyakran puskázok a Wikipédiából. Mint most is:
"A kolozsvári Szent György-szobor (románul Statuia Sfântului Gheorghe) a Farkas utcai református templom előtt áll, a hársfák alatt. Az eredeti művet 1373-ban készítette a kolozsvári testvérpár, Márton és György, és Prágában, a Hradzsin udvarán áll."

Várfal

 Ez a hely is emlékeket ébresztett bennem: régi kolozsvári kirándulásom idején is jártam a várfalnál, és fotóztam a nejemet a lépcsők közelében.

Házsongárdi temető

Ha Kolozsvár, akkor Házsogárd... mióta először hallottam erről a helyről, azóta vágyódtam meglátogatni ezt a híres, sokak által magasztalt sírkertet. Tulajdonképpen nagy szerencsém volt ennek az útnak a programjával. Erdélyiné Magdika, a túravezetőn mint ha csak tudta volna, mit kell nekem látnom Erdély ezen részein. A nagyváradi Szent László templom, a tordai hasadék, Kolozsváron pedig a főtér, és a temető. A jónéhány református és unitárius fakazettás templom pedig csak a hab a tortán! Ja igen! És Torockó, a különleges házaival, a Székelykő bérceivel! 

Hatalmas, impozáns síremlékek

Hatalmas, impozáns síremlékek

Kós Károly, és családja

Hatalmas, impozáns síremlékek

Kőfaragó

Az úrnak valami konfliktusa lehetett a helyi "etnikum" tagjaival, mert a segédjével együtt nagy hangon szidták az egész nációt. Kicsit meglepődtem rajta, nem értettem, miért tartják szükségesnek elmondani nekem a véleményüket...

A költő Dsida Jenő...

A sírkert hatalmas, napokat el lehetne sétálni benne, a síremlékek feliratait böngészve. De hát a turista sorsa az, hogy ebből is kap egy picit, abból is kap egy picit, de ideje ... az aztán nincs semmire!

Köszönöm, ha velem voltatok! Legyen szép napotok!

Szent László-legenda nyomában

Újra kedvet kaptam ahhoz, hogy folytassam blogbejegyzéseimet. Bár a mai napra kirándulást terveztem valahová (mindegy, hová, csak mozogni). Aztán reggel kinéztem az ablakon, láttam a borult, felhős eget, és úgy döntöttem, inkább itthon maradok. Futólag átnéztem a kedvelt (?) közösségi oldalam híreit, aztán választottam néhány képet a mostani posztomhoz.

Mi az a Szent László-legenda? Röviden csak annyit, hogy a Tordai hadasék kialakulását Szent László lovagkirály a kunok (mások szerint úzok) elleni harcaihoz kapcsolják. (Lásd: Google).

Erdélyben, Tordán 1973 őszén jártam először, feleségemmel, a kolozsvári kirándulásunk idején. Néhány fotó is megmaradt abból az időből. Sajnos, az akkori lehetőségek miatt csak pici méretű fekete-fehér papírképeken, melyeket aztán néhány évvel ezelőtt beszkenneltem. (Aki nem olvasta a Kolozsvárról írott posztomat, annak említem, hogy nejem akkoriban néhány hónapos várandós volt). Mondhatom, kalandos kiruccanás volt akkoriban egy látogatás a hasadékban, közel sem olyan kényelmes, mint manapság.

 Ez a néhány kép talán érzékelteti egy parányit azt a hosszú utat, amit gyalog kellett megtenni, hogy a célhoz érjünk. Arról már hadd ne is beszéljek, nyoma sem volt semmi olyan objektumnak, amely a vállalkozó kedvű turisták alapvető igényeit kielégíthették volna. Második alkalommal jó-néhány évtized után, idén, néhány hete jártunk újra ezen a helyszínen. Ma már sokkal kényelmesebben utaztunk az Abdai Vándorbot Egyesülettel. Gyakorlatilag semmi gyaloglás, fárasztó dombra föl, dombról le séta és izgalom közben, jó helyen járunk-e 😅. Kényelmes autóbusz vitt bennünket szinte a hasadék bejáratához. Jóleső érzés volt látni, hogy az első látogatásunkhoz mérten nagyon sok vállalkozás felfedezte a turizmusban rejlő lehetőségeket. Volt bőven lehetőség étel-ital vásárlásra, akár válogatásra is. Csak éppen "fésülködős" (lásd WC, mosdó) helyiséget nem találtuk sehol. Van tehát még miben fejlődni...
Nem szeretném a korábbihoz hasonlóan "hosszú lére" engedni a nosztalgia-beszámolómat, de valami nagyon az eszembe jutott, még az autóbuszban ülve. A gondolat főszereplője egy szamár (csacsi)... Rá is kattintottam erre a jelenetre még a buszból, ablakon keresztül, ahogy ezt a szekeret megláttam. És jót kuncogtam közben... Ez a legutolsó tehát már egy friss kép, fekete-fehérben.

Ott tartunk tehát, hogy autóbuszunk közelít a hasadékhoz. Tamás "Kormányzó úr" biztos kézzel tekergette a volánt a szerpentinen lefelé, és meg is állt egy rövid fotószünetre egy olyan ponton, ahol már gyönyörű rálátás esett a célpontunkra. 

A kilátás lenyűgöző volt, mindannyian örültünk, hogy csodaszép verőfényes napsütésben, kirándulásra ideális hőmérséklet mellett élvezhetjük ezt a napot.

Patak Tordán, hasadék aljában

Kis zubogó a patakban... sokat láttunk hasonlót.

Természetesen nem csak a mi kis csapatunk tartózkodott a helyszínen. Már érkezésünkkor láttunk más autóbuszt is, és személykocsik sokaságát. A turistaút tele volt emberekkel - pici iskolás osztályokkal, felnőtt turistákkal, és nem ritkán láttunk babahordóban pár hónapos babákat is, anyukájuk féltő gondossága mellett...

Mint említettem, ideálisan szép időnk volt. A turistaút jól ki volt építve, biztonságosan lehetett közlekedni. Persze, azért romantikát, és némi izgalmat is tartalmazott az útvonal, különösen tériszonyos látogatók számára. A járható út több helyen is elkeskenyedett, az egymással szemben haladó látogatók csak némi kis ügyeskedéssel tudtak elhaladni egymás mellett. Máshol pedig drótköteleken függő, kiszámíthatatlanul ingó, libegő hidakon kellett átmenni egyik oldalról a másikra. Természetesen mindez a biztonságot azért nem veszélyeztette, mindössze kis izgalmat vitt a dologba... mondhatni maradandó élményt jelentett sokak számára... van mire visszaemlékezni élménybeszámolók során 😏.

A turistaút egy nagyon szép szakasza

Leánykám, útitárs minőségben

Az úton nejem, és első lányom is részt vett. Számunkra különös élményt jelentett, hogy Andi először, mégis másodszor járt ezen a helyen... igaz, először "pocaklakóként", és csak az út egy rövid szakaszáig...

Mindent összevetve: nagyon szép, élménydús kirándulás volt ez.... ja igen, el ne felejtsem! Előzőleg a tordai sóbányában is jártunk. A sóbánya legszebb részén azonban egy nemzetközi drónröptető verseny zajlott. Ezért ott nagy volt a zűrzavar, semmi emlékezetes dolgot nem lehetett épp akkor megnézni. De hát ilyen is van, nem sikerülhet mindig minden, igaz?

Köszönöm, ha posztomat olvastátok, képeimet megnéztétek...

Legyen szép napotok!

Szép város Kolozsvár

Rég volt, szép volt... történetem középiskolás koromban kezdődik; talán 1962-ben. Szép idők voltak - mi gyerekek legalábbis azt hittük. Gépipari technikumba jártam Szombathelyen, kollégiumban laktam. Költségeimet özvegy édesanyám és idősebb testvéreim fizették. A világról csak annyit tudtam, amennyit az akkori diákújságok - Ifjúsági Magazin és Magyar Ifjúság - megírtak. Tehát minden szép és jó, a miénk a jövő, nemsokára győzni fog a szocializmus.

Akkoriban divat volt a diákság körében, hogy a tábor országaiba leveleztünk, ottani diákokkal. Lehetőleg oroszul, mert hát a jövendő közös nyelvet gyakorolni kell, igaz? Én is választottam egy címet az újságból... de nem gyötörtem magam az orosszal; olyan "ifjú hölgy" címét választottam, aki tudott magyarul. Egy kolozsvári diáklány volt az illető... kiváló sportoló, atléta, nagyon jó tanuló, és nem utolsó sorban a fényképe alapján csinos is 😊. Gyakran váltottunk leveleket, és ez a barátság hosszú időn át fenn is maradt. Középiskola után Ő egyetemre ment (Kolozsváron), én pedig Győrbe jöttem dolgozni. Ő az egyetem után férjhez ment; az esküvőről egy meghívó formájában értesítést kaptam. Akkori pénzügyi helyzetem azonban nem tette lehetővé, hogy Neki, és Férjének személyesen is gratulálhassak. Kolozsvár város iránti érdeklődésemnek tehát ez volt az elsődleges indítéka.

Időközben én is házasságot kötöttem. Feleségem neve Marika, szintúgy, mint kolozsvári levelező partneremnek. Innen kezdve - itthon - Őt "Kolozsvári Marika" néven emlegettük. Az igazi nevét szándékosan nem említem, nincs rá felhatalmazásom. A levélváltások erősen megritkultak, mivel K. Marikának és férjének az egyetem után Bukarestbe kellett menniük dolgozni, és nekünk is akadt problémánk bőven idehaza. Nehéz anyagi helyzetünk ellenére mindketten szerettünk volna Kolozsvárra utazni néhány napra. Aztán eljött az idő, amikor határozni kellett... feleségem babát várt. Tehát vagy utazunk most, amíg még lehet, vagy sok évig nem, hisz pici gyerekkel már nem egyszerű a dolog. Sokáig tanulmányoztunk egy romániai útikönyvet, aztán vonatra ültünk. K. Marikát és férjét nem értesítettük, nem szerettük volna kellemetlen, váratlan helyzet elé állítani őket. 

Nem volt egyszerű, de végül egy román házaspárnál találtunk szállást Kolozsváron. A férj törve, az asszony jól beszélt magyarul, nem volt gond megérteni egymást. Öt éjszakát töltöttünk náluk, nap közben pedig a várost jártuk. Egy napot a Tordára szántunk, a tordai hasadék meglátogatására. 

Nagyon sok élményben volt részünk. Még ma is egyre-másra jutnak eszembe annak a közel egy hétnek az emlékei. 

A szállásunk magánpanzió volt, de étkezési lehetőséget nem biztosított. Ennek ellenére a román háziasszony sok gyümölcsöt adott nekünk (ősz volt) - elsősorban feleségem várandós állapotára tekintettel. A városban jártuk a tejboltokat, aludttejet, kefírt, és más tejtermékeket vásároltunk. Ott ebédeltünk, ahol éppen jártunk, ahol megéheztünk. Ezek során is voltak érdekes kalandjaink. Románul persze nem tudtunk, a boltok személyzete pedig magyarul nem mindig tudott, vagy csak néhány szót értett.

De azért előbb-utóbb mindig megkaptuk, amit kerestünk. Még ma is fülemben cseng egy kávézó alkalmazottjának (csinos feketehajú hölgy) mondata: "tessék bónt csinálni!" Kellet kis idő, amíg megértettem, hogy előbb a pénztárban ki kell fizetni a kávé árát, és az ott kapott blokk (bón) ellenében kaptuk meg a kávénkat. Törökös hosszú kávét, amit ugyancsak meglepetéssel vettünk tudomásul. Idehaza a presszókávéhoz voltunk szokva, azt hittünk, mindenhol ilyen a kávé. Később aztán azt is megtudtuk, hogy "kávé esszencia" a neve annak a kávénak, amit szeretünk, és azt is tudtuk már, hol lehet ilyet kapni. Volt kalandunk a "húszleves"-sel (húsleves) is, káposztával, grillcsirkével, padlizsánnal is. Piacos nénivel, aki felajánlotta, hogy otthagyja az egész árukészletét a szomszédasszonya gondjára, hogy padlizsán krémet készítsen nekünk, miután megtudta, hogy Magyarországról jöttünk, és életünkben nem ettünk még padlizsánt! (Persze, nem fogadtuk el). 

Ha már Kolozsváron jártunk, természetesen nem jöttünk haza anélkül, hogy K. Marika hogyléte felől ne érdeklődtünk volna. A telefonkönyvben kerestem ki Édesapja telefonszámát, és bejelentkeztem. Nagyon baráti hangon beszélt velem az Úr, és sajnálkozva közölte, hogy Marika és Férje éppen üdülnek (talán Szovátán?) és csak holnap jönnek haza. Javasolta, telefonáljak holnap délután, akkor már Marikával is beszélhetek. Úgy is lett... Másnap már Marika vette föl a telefont. Megbeszéltük, hogy aznap este egy étteremben találkozunk, és személyesen is megismerhetjük egymást. Azért volt "sürgős" a találkozás, mert mi másnap már utaztunk haza.

Marika és férje, Zsolt nagyon barátságosak voltak. Tiltakozásunk ellenére vendégül láttak bennünket vacsorára a szálló éttermének teraszán. Nagyon sokat meséltek nekünk a kinti életről, Bukarestben töltött időről, az egyetemről, és a "levelezős" időszakot is sokat emlegettük. 

 

Hosszasan írhatnék még a Kolozsváron töltött napjainkról, de hát nem regényt szándékozom írni. Sőt... ezt a posztot is csak rövid bevezetőnek szántam a múlt heti kolozsvári látogatás elé. Aztán ahogy sorban idéződtek fel bennem a múlt emlékei, lett egyre hosszabb a poszt, úgy döntöttem: ez már így marad, és majd máskor írok az "új" Kolozsvárról.

 

Végezetül: a 14 éves kora óta "ismert" kis diáklány később a műszaki tudományok doktoraként, villamos mérnökként a Babes-Bólyai egyetem villamosmérnöki karának tanszékvezetője lett, több egyetemi tankönyvet írt önállóan és társszerzőként, tudományos előadóként bejárta a világot. A magyar egyetemeken is jól ismerik, és elismerik. Sajnos, egyetlen rövid találkozásunk óta nem láttam többé, de az interneten sokat olvastam a tevékenységéről. Az is meglehetősen rég volt már, amikor utoljára levelet váltottunk.

A mellékelt képeket azon az úton készítettem.

 Köszönöm, ha elolvastátok kis visszaemlékezésemet...

Évtizedek után Nagyváradon (Oradea)

Nagyvárad... Ady Endre "Körösparti Párizsa" Első, mindössze egy napos látogatásom 1970 januárjának valamelyik első napjára esett. Épp nászutunk napjait töltöttük Hajdúszoboszlón, amikor az üdülőből kirándulást szerveztek Nagyváradra. Természetesen elmentünk feleségemmel együtt. Fiatalok voltunk, nem is volt túl könnyű akkortájt külföldre jutni... ha nem tévedek, nekünk ez volt az első eset. Nem véletlen tehát, hogy emlékezetes kirándulás maradt. Nem csak azért, mert első utunk volt; volt más oka is. A rövid kis időbe csak annyi fért bele, hogy meglátogattuk a Szent László székesegyházat, az Ady-múzeumot, egy kocsmát (azt nem tudom, miért), és maradt némi kis szabad időnk sétára. Bár volt fényképezőgépem, de kép nem nem maradt meg erről az útról, sajnos.
Zord idők voltak akkor, de nem meteorológiai értelemben. Teljes volt a proletárdiktatúra, és a kölcsönös bizalmatlanság mindkét állam részéről a másikkal szemben. De a szocialista tábor összetartozását azért demonstrálni kellett valahogy, ezért a szervezett társasutazásokat viszonylag könnyen meg lehetett oldani.
Még ma is él bennem a templomban tett látogatásunk egy epizódja. Azt láttuk, hogy az egyik oltáron a tabernákulum ajtaja lila színű textillel be van borítva. Kérdeztük a templom alkalmazottjától, aki idegenvezetőnk volt akkor, miért van ott az a takaró. Azt válaszolta: azért, mert Magyarország címere van az ajtón. Miért baj az, hisz egy magyar király templomában vagyunk! Erre a kísérőnk szeme könnybe lábadt, és csak annyit suttogott: "Uraim, most Romániában vagyunk".

Nagy volt az örömem, amikor az Abdai Vándorbot Egyesület Észak-Erdélyi körútjáról tudomást szereztem. Szerepelt benne Nagyvárad egy rövid városnézéssel, és több más programpont mellett Kolozsvár és Torda is. A két utóbbiról majd máskor.... hamarosan!
Ha Nagyvárad, akkor a Szent László székesegyház nem maradhat ki. Régi élményemre emlékezve különös hangsúllyal készültem a templomban tett látogatásra. Szerencsénkre, Magyarország és Románia között most jó kapcsolat van, együtt vagyunk az EU tagjai, és semmi sem korlátozza a két nép közötti kapcsolat-tartást.

Nagyvárad, Szent László székesegyház (erős, szúró nappali fényben)

Nagyváradi programunk első pontja volt a templom meglátogatása. Természetesen jött velünk idegenvezető, aki részletesen bemutatta a templomot, és elmesélte annak történetét.

Szent László székesegyház

Nem vagyok képzett fotós, felszerelésem is csak belépő-szintű. Képeim ennél fogva - hogy is mondjam - olyanok, amilyenek... és hát a turista-látogatás körülményei is erősen korlátozták a fotózást.

Szent László székesegyház

A templom gyönyörű... bármerre néztem, csak szépséget láttam! Elképzeltem, amint az üres templomban vagyok, és kedvem szerint gyönyörködhetek a csodás képekben, freskókban. Ábrándozásra azonban nem jutott sok idő, mert sok képet szerettem volna készíteni, amíg erre lehetőségem van.

Szent László székesegyház

Szent László székesegyház

És íme: a Szent László oltár, a tabernákulum ajtaján az a címer, amit egykor letakarva találtam. Ma semmi nem takarja, szabadon megcsodálható. Az idegenvezetőnknek elmeséltem a fentebb leírtakat... Ő azt mondta, lila színű takaróra nem emlékszik; amikor Ő a templom alkalmazásába került, akkor arany színű lepel takarta el a címert. A lényeg az, hogy ma már sem lila, sem arany színű lepel nincs a címer fölött, és ez nagyon jól van így...

Szent László székesegyház - Váradi herma

Mivel a templomban velünk együtt más turista csoport is tartózkodott, kicsit várni kellett ugyan, de felmehettünk a kincstárba is. A kincstárban egy nagyon jó humorú idegenvezetőt kaptunk... nem papnak, csak sírásónak mondta magát, de szakszerű, mégis tréfákkal fűszerezett vezetést kaptunk tőle.
Az viszont egészen komoly dolog, hogy Győr és Nagyvárad között van egy egészen különleges kapcsolat. Csak igen röviden: még a középkorban egy nagyváradi püspök - némi kerülővel - Győrbe hozta Szent László koponyacsontját tartalmazó ereklyetartót, az úgynevezett Szt. László Hermát. Ami aztán - a két püspökség közötti hosszas egyezkedés mellett - Győrben is maradt. A nagyváradiak azonban nem könnyen nyugodtak bele, ezért készíttettek maguknak egy másik ereklyetartót... picit nagyobbat, picit díszesebbet, mint a győri herma. A győri püspökség viszont a koponyacsont egy darabkáját egy nagyon szép kis szelencébe téve elküldte Nagyváradra. Így már szent lett a béke, hisz mindkét városban őrizhetik a szent király emlékét, ereklye formájában is.

Szent László székesegyház

A Győrből küldött szelence, benne a szent király egy darabka koponyacsontjával.

A templomi élmények után városnézésre indultunk. Nem győzök mindig arról beszélni, hogy a turista ideje mindig kevés... de hát azt az időt kell kihasználni, ami van.

Nagyvárad - Fekete Sas palota

Rövid kis buszozás után egy nagyon szép tér mellett szálltunk ki a járműből. Rövid körbecsodálkozás a téren... zeneszót hallottunk, és menetelő néptáncosokat láttunk.

Nagyvárad

Hamar kiderült, hogy a következő napokban néptáncosok találkozója lesz a városban, és ők most éppen ennek a programnak csinálnak egy kis reklámot.

Nagyvárad

Nagyvárad - Holdas Templom

Nagyvárad nem csak a római katolikus templomairól nevezetes, hanem gyönyörű ortodox templomai is vannak. Ezek közül a Szűz Mária Mennybemenetelének szentelt ortodox katolikus templomot, az úgynevezett Holdas templomot néztük meg. (1784-1790 között épült).

Nagyvárad - Holdas Templom

Lenyűgözően szép, nincsenek rá szavaim, hogy leírjam...

Nagyvárad - Holdas Templom

Még pár perc séta a téren, majd a színház felé indultunk. Titokban reméltünk, hogy az épület belsejét is megnézhetjük... de egyrészt nem volt nyitva, másrészt idő sem lett volna rá. Ezért aztán csak kívülről készülhetett néhány kép, meghallgattuk az utazásszervezőnk tájékoztatását, és buszba ültünk. Új célpont a Királyhágó, az út melletti pihenőhely, Ezt követően pedig Magyarlóna, ahol a szállásunk volt egy nagyon kellemes panzióban.
De előbb még néhány kép Nagyváradról...

Nagyvárad

A Fekete Sas Palota üzletsora

Vitéz Mihály

II. Mihály, ismert nevén Vitéz Mihály (románul: Mihai Viteazul), (Drăgoești, 1558^[2] – Aranyosgyéres, 1601. augusztus 9.), Mehedinți bánja, fejedelmi asztalnok és Craiova bánja. 1593-tól Havasalföld, 1599-től Erdély és 1600-ban Moldva fejedelme. Még ugyanebben az évben elveszítetette mindhárom állam feletti fennhatóságát. Románia első egyesítőjének tartják a román nemzeti történetírásban. (Wikipédia)
Vitéz Mihály - a magyarsággal nem mindig volt jó viszonyban, Romániában viszont nemzeti hős.

Állami Színház Nagyváradon

Állami Színház Nagyváradon

Ady emlékhely, szerelmeinek helyszíne

Balra a Városháza, középen a Sebes-Körös folyó

Nagyváradon

Végezetül családom tagjai... feleségem és elsőszülött lányom.

Köszönöm, ha képeimet megnéztétek, beszámolómat elolvastátok. Legyen szép napotok!