Most már tényleg Kolozsvár...

Tudom, senki sem kért arra, hogy írjam le, mikor merre jártam, és toljam arcotok elé a monitorra jól, vagy inkább rosszul sikerült képeimet. De ha jó idő van, és a közérzetem is jó, akkor megyek újabb fotósétára, ha rossz idő van, akkor meg böngészem az internetet. Aztán ha "eddig, eddig, eddig"  (mint Cilike, ugye tudjátok, ki Ő?) vagyok a politikai acsarkodással, meg a sok ostoba világmegváltó felfedezést bejelentő poszttal, leülök én is a gép elé, és írok egy újabb világmegváltó blogposztot. Illetve nem világmegváltó, hanem világfelfedező posztot. 

Ma - Torda után - visszatérek Kolozsvárra. A korábbi, nosztalgikus posztom után a közelmúltbeli kirándulásról fogok képeket mutatni. 

Amint beért az autóbusz a városba, hamarosan ez a kép fogadott. Nagy volt a meglepetés a részemről, hisz nem ilyen kép élt bennem Kolozsvár utcáiról. Ez már világvárosi forgalom, (és világvárosi káosz egyúttal, tegyem hozzá). Igaz, a káosz a képen nem látszik. Szóval óriási nagy a fejlődés az utóbbi néhány-tíz évben, ez nem vitatható.

Kolozsvár főtere

"Kolozsvár (románul 1974-ig Cluj, ma Cluj-Napoca, németül: Klausenburg, néha Clausenburg, latinul: Claudiopolis, szászul Kleusenburch, jiddisül: קלויזנבורג, Klojznburg) Erdély történelmi központja és legjelentősebb városa. A 2011-es népszámlálási adatok szerint Bukarest után Románia második legnépesebb városa. Az egykori Kolozs vármegye, ma Kolozs megye székhelye." - Wikipédia... Mielőtt elfelejteném a várost bemutatni.
A kép - így templom és szobor - Kolozsvár jelképének is felfogható. A gyönyörű Szent Mihály templom, és Mátyás király szobra együtt. A tér - mint tudja mindenki - sok hányattatáson ment át Funár polgármesterkedése idején, de ma már szépen rendbe van téve. Minden magyar turista számára kötelező program a térre ellátogatni!

A tér jobb oldali házsora

Szép paloták a tér jobb oldalán- Kár, hogy egyet éppen most tataroznak, alaposan elrontja a látványt. 

A szoborcsoport.

Mátyás király, és hős vezéreinek ábrázolása.

Szent Mihály templom

Természetesen belül is megcsodáltuk a legendás templomot. Engem meglepetésként ért, hogy a templom a római katolikus felekezeté... nem tudom miért, de szentül hittem, hogy a református felekezet tulajdonában van.

A nagyon szép szentély

A templomról ezen a linken olvashatunk többet. Én nem szándékozom bő ismertetést adni olyan dolgokról, amiről magam is csak keveset tudok.

https://hu.wikipedia.org/wiki/Szent_Mih%C3%A1ly-templom_(Kolozsv%C3%A1r)

Falfestmény maradvány

Kolozsvárról nem lehet addig eljönni, amíg Mátyás király szülőházát is meg nem néztük. Mi is megnéztük...

Mátyás király szülőháza.

 A bronztáblák feliratai közül csak a magyar nyelvűt olvassuk el. Az angolt az se, aki ért angolul, mert vagy a guta üti meg mérgében, vagy a nevetéstől kap vértolulást... tehát hagyjuk.

A Szamos

Kolozsvár - még egy operettben is megénekelt - folyója, a Szamos. Egy pillantást vetni rá megérdemli...

Nem állhattam meg, hogy ezt az ablakot le ne fotózzam, és a képet ide ne tegyem. Szinte hallom, mit olvasnának a fejemre ezért a képért a fotóklubban! De én így találom szépnek, és passz!

Szent György

Ha blogposztot írok, és nem akarok blődségeket összehozni, akkor gyakran puskázok a Wikipédiából. Mint most is:
"A kolozsvári Szent György-szobor (románul Statuia Sfântului Gheorghe) a Farkas utcai református templom előtt áll, a hársfák alatt. Az eredeti művet 1373-ban készítette a kolozsvári testvérpár, Márton és György, és Prágában, a Hradzsin udvarán áll."

Várfal

 Ez a hely is emlékeket ébresztett bennem: régi kolozsvári kirándulásom idején is jártam a várfalnál, és fotóztam a nejemet a lépcsők közelében.

Házsongárdi temető

Ha Kolozsvár, akkor Házsogárd... mióta először hallottam erről a helyről, azóta vágyódtam meglátogatni ezt a híres, sokak által magasztalt sírkertet. Tulajdonképpen nagy szerencsém volt ennek az útnak a programjával. Erdélyiné Magdika, a túravezetőn mint ha csak tudta volna, mit kell nekem látnom Erdély ezen részein. A nagyváradi Szent László templom, a tordai hasadék, Kolozsváron pedig a főtér, és a temető. A jónéhány református és unitárius fakazettás templom pedig csak a hab a tortán! Ja igen! És Torockó, a különleges házaival, a Székelykő bérceivel! 

Hatalmas, impozáns síremlékek

Hatalmas, impozáns síremlékek

Kós Károly, és családja

Hatalmas, impozáns síremlékek

Kőfaragó

Az úrnak valami konfliktusa lehetett a helyi "etnikum" tagjaival, mert a segédjével együtt nagy hangon szidták az egész nációt. Kicsit meglepődtem rajta, nem értettem, miért tartják szükségesnek elmondani nekem a véleményüket...

A költő Dsida Jenő...

A sírkert hatalmas, napokat el lehetne sétálni benne, a síremlékek feliratait böngészve. De hát a turista sorsa az, hogy ebből is kap egy picit, abból is kap egy picit, de ideje ... az aztán nincs semmire!

Köszönöm, ha velem voltatok! Legyen szép napotok!

Szép város Kolozsvár

Rég volt, szép volt... történetem középiskolás koromban kezdődik; talán 1962-ben. Szép idők voltak - mi gyerekek legalábbis azt hittük. Gépipari technikumba jártam Szombathelyen, kollégiumban laktam. Költségeimet özvegy édesanyám és idősebb testvéreim fizették. A világról csak annyit tudtam, amennyit az akkori diákújságok - Ifjúsági Magazin és Magyar Ifjúság - megírtak. Tehát minden szép és jó, a miénk a jövő, nemsokára győzni fog a szocializmus.

Akkoriban divat volt a diákság körében, hogy a tábor országaiba leveleztünk, ottani diákokkal. Lehetőleg oroszul, mert hát a jövendő közös nyelvet gyakorolni kell, igaz? Én is választottam egy címet az újságból... de nem gyötörtem magam az orosszal; olyan "ifjú hölgy" címét választottam, aki tudott magyarul. Egy kolozsvári diáklány volt az illető... kiváló sportoló, atléta, nagyon jó tanuló, és nem utolsó sorban a fényképe alapján csinos is 😊. Gyakran váltottunk leveleket, és ez a barátság hosszú időn át fenn is maradt. Középiskola után Ő egyetemre ment (Kolozsváron), én pedig Győrbe jöttem dolgozni. Ő az egyetem után férjhez ment; az esküvőről egy meghívó formájában értesítést kaptam. Akkori pénzügyi helyzetem azonban nem tette lehetővé, hogy Neki, és Férjének személyesen is gratulálhassak. Kolozsvár város iránti érdeklődésemnek tehát ez volt az elsődleges indítéka.

Időközben én is házasságot kötöttem. Feleségem neve Marika, szintúgy, mint kolozsvári levelező partneremnek. Innen kezdve - itthon - Őt "Kolozsvári Marika" néven emlegettük. Az igazi nevét szándékosan nem említem, nincs rá felhatalmazásom. A levélváltások erősen megritkultak, mivel K. Marikának és férjének az egyetem után Bukarestbe kellett menniük dolgozni, és nekünk is akadt problémánk bőven idehaza. Nehéz anyagi helyzetünk ellenére mindketten szerettünk volna Kolozsvárra utazni néhány napra. Aztán eljött az idő, amikor határozni kellett... feleségem babát várt. Tehát vagy utazunk most, amíg még lehet, vagy sok évig nem, hisz pici gyerekkel már nem egyszerű a dolog. Sokáig tanulmányoztunk egy romániai útikönyvet, aztán vonatra ültünk. K. Marikát és férjét nem értesítettük, nem szerettük volna kellemetlen, váratlan helyzet elé állítani őket. 

Nem volt egyszerű, de végül egy román házaspárnál találtunk szállást Kolozsváron. A férj törve, az asszony jól beszélt magyarul, nem volt gond megérteni egymást. Öt éjszakát töltöttünk náluk, nap közben pedig a várost jártuk. Egy napot a Tordára szántunk, a tordai hasadék meglátogatására. 

Nagyon sok élményben volt részünk. Még ma is egyre-másra jutnak eszembe annak a közel egy hétnek az emlékei. 

A szállásunk magánpanzió volt, de étkezési lehetőséget nem biztosított. Ennek ellenére a román háziasszony sok gyümölcsöt adott nekünk (ősz volt) - elsősorban feleségem várandós állapotára tekintettel. A városban jártuk a tejboltokat, aludttejet, kefírt, és más tejtermékeket vásároltunk. Ott ebédeltünk, ahol éppen jártunk, ahol megéheztünk. Ezek során is voltak érdekes kalandjaink. Románul persze nem tudtunk, a boltok személyzete pedig magyarul nem mindig tudott, vagy csak néhány szót értett.

De azért előbb-utóbb mindig megkaptuk, amit kerestünk. Még ma is fülemben cseng egy kávézó alkalmazottjának (csinos feketehajú hölgy) mondata: "tessék bónt csinálni!" Kellet kis idő, amíg megértettem, hogy előbb a pénztárban ki kell fizetni a kávé árát, és az ott kapott blokk (bón) ellenében kaptuk meg a kávénkat. Törökös hosszú kávét, amit ugyancsak meglepetéssel vettünk tudomásul. Idehaza a presszókávéhoz voltunk szokva, azt hittünk, mindenhol ilyen a kávé. Később aztán azt is megtudtuk, hogy "kávé esszencia" a neve annak a kávénak, amit szeretünk, és azt is tudtuk már, hol lehet ilyet kapni. Volt kalandunk a "húszleves"-sel (húsleves) is, káposztával, grillcsirkével, padlizsánnal is. Piacos nénivel, aki felajánlotta, hogy otthagyja az egész árukészletét a szomszédasszonya gondjára, hogy padlizsán krémet készítsen nekünk, miután megtudta, hogy Magyarországról jöttünk, és életünkben nem ettünk még padlizsánt! (Persze, nem fogadtuk el). 

Ha már Kolozsváron jártunk, természetesen nem jöttünk haza anélkül, hogy K. Marika hogyléte felől ne érdeklődtünk volna. A telefonkönyvben kerestem ki Édesapja telefonszámát, és bejelentkeztem. Nagyon baráti hangon beszélt velem az Úr, és sajnálkozva közölte, hogy Marika és Férje éppen üdülnek (talán Szovátán?) és csak holnap jönnek haza. Javasolta, telefonáljak holnap délután, akkor már Marikával is beszélhetek. Úgy is lett... Másnap már Marika vette föl a telefont. Megbeszéltük, hogy aznap este egy étteremben találkozunk, és személyesen is megismerhetjük egymást. Azért volt "sürgős" a találkozás, mert mi másnap már utaztunk haza.

Marika és férje, Zsolt nagyon barátságosak voltak. Tiltakozásunk ellenére vendégül láttak bennünket vacsorára a szálló éttermének teraszán. Nagyon sokat meséltek nekünk a kinti életről, Bukarestben töltött időről, az egyetemről, és a "levelezős" időszakot is sokat emlegettük. 

 

Hosszasan írhatnék még a Kolozsváron töltött napjainkról, de hát nem regényt szándékozom írni. Sőt... ezt a posztot is csak rövid bevezetőnek szántam a múlt heti kolozsvári látogatás elé. Aztán ahogy sorban idéződtek fel bennem a múlt emlékei, lett egyre hosszabb a poszt, úgy döntöttem: ez már így marad, és majd máskor írok az "új" Kolozsvárról.

 

Végezetül: a 14 éves kora óta "ismert" kis diáklány később a műszaki tudományok doktoraként, villamos mérnökként a Babes-Bólyai egyetem villamosmérnöki karának tanszékvezetője lett, több egyetemi tankönyvet írt önállóan és társszerzőként, tudományos előadóként bejárta a világot. A magyar egyetemeken is jól ismerik, és elismerik. Sajnos, egyetlen rövid találkozásunk óta nem láttam többé, de az interneten sokat olvastam a tevékenységéről. Az is meglehetősen rég volt már, amikor utoljára levelet váltottunk.

A mellékelt képeket azon az úton készítettem.

 Köszönöm, ha elolvastátok kis visszaemlékezésemet...