Rég volt, szép volt... történetem középiskolás koromban kezdődik; talán 1962-ben. Szép idők voltak - mi gyerekek legalábbis azt hittük. Gépipari technikumba jártam Szombathelyen, kollégiumban laktam. Költségeimet özvegy édesanyám és idősebb testvéreim fizették. A világról csak annyit tudtam, amennyit az akkori diákújságok - Ifjúsági Magazin és Magyar Ifjúság - megírtak. Tehát minden szép és jó, a miénk a jövő, nemsokára győzni fog a szocializmus.
Akkoriban divat volt a diákság körében, hogy a tábor országaiba leveleztünk, ottani diákokkal. Lehetőleg oroszul, mert hát a jövendő közös nyelvet gyakorolni kell, igaz? Én is választottam egy címet az újságból... de nem gyötörtem magam az orosszal; olyan "ifjú hölgy" címét választottam, aki tudott magyarul. Egy kolozsvári diáklány volt az illető... kiváló sportoló, atléta, nagyon jó tanuló, és nem utolsó sorban a fényképe alapján csinos is 😊. Gyakran váltottunk leveleket, és ez a barátság hosszú időn át fenn is maradt. Középiskola után Ő egyetemre ment (Kolozsváron), én pedig Győrbe jöttem dolgozni. Ő az egyetem után férjhez ment; az esküvőről egy meghívó formájában értesítést kaptam. Akkori pénzügyi helyzetem azonban nem tette lehetővé, hogy Neki, és Férjének személyesen is gratulálhassak. Kolozsvár város iránti érdeklődésemnek tehát ez volt az elsődleges indítéka.
Időközben én is házasságot kötöttem. Feleségem neve Marika, szintúgy, mint kolozsvári levelező partneremnek. Innen kezdve - itthon - Őt "Kolozsvári Marika" néven emlegettük. Az igazi nevét szándékosan nem említem, nincs rá felhatalmazásom. A levélváltások erősen megritkultak, mivel K. Marikának és férjének az egyetem után Bukarestbe kellett menniük dolgozni, és nekünk is akadt problémánk bőven idehaza. Nehéz anyagi helyzetünk ellenére mindketten szerettünk volna Kolozsvárra utazni néhány napra. Aztán eljött az idő, amikor határozni kellett... feleségem babát várt. Tehát vagy utazunk most, amíg még lehet, vagy sok évig nem, hisz pici gyerekkel már nem egyszerű a dolog. Sokáig tanulmányoztunk egy romániai útikönyvet, aztán vonatra ültünk. K. Marikát és férjét nem értesítettük, nem szerettük volna kellemetlen, váratlan helyzet elé állítani őket.
Nem volt egyszerű, de végül egy román házaspárnál találtunk szállást Kolozsváron. A férj törve, az asszony jól beszélt magyarul, nem volt gond megérteni egymást. Öt éjszakát töltöttünk náluk, nap közben pedig a várost jártuk. Egy napot a Tordára szántunk, a tordai hasadék meglátogatására.
Nagyon sok élményben volt részünk. Még ma is egyre-másra jutnak eszembe annak a közel egy hétnek az emlékei.
A szállásunk magánpanzió volt, de étkezési lehetőséget nem biztosított. Ennek ellenére a román háziasszony sok gyümölcsöt adott nekünk (ősz volt) - elsősorban feleségem várandós állapotára tekintettel. A városban jártuk a tejboltokat, aludttejet, kefírt, és más tejtermékeket vásároltunk. Ott ebédeltünk, ahol éppen jártunk, ahol megéheztünk. Ezek során is voltak érdekes kalandjaink. Románul persze nem tudtunk, a boltok személyzete pedig magyarul nem mindig tudott, vagy csak néhány szót értett.
De azért előbb-utóbb mindig megkaptuk, amit kerestünk. Még ma is fülemben cseng egy kávézó alkalmazottjának (csinos feketehajú hölgy) mondata: "tessék bónt csinálni!" Kellet kis idő, amíg megértettem, hogy előbb a pénztárban ki kell fizetni a kávé árát, és az ott kapott blokk (bón) ellenében kaptuk meg a kávénkat. Törökös hosszú kávét, amit ugyancsak meglepetéssel vettünk tudomásul. Idehaza a presszókávéhoz voltunk szokva, azt hittünk, mindenhol ilyen a kávé. Később aztán azt is megtudtuk, hogy "kávé esszencia" a neve annak a kávénak, amit szeretünk, és azt is tudtuk már, hol lehet ilyet kapni. Volt kalandunk a "húszleves"-sel (húsleves) is, káposztával, grillcsirkével, padlizsánnal is. Piacos nénivel, aki felajánlotta, hogy otthagyja az egész árukészletét a szomszédasszonya gondjára, hogy padlizsán krémet készítsen nekünk, miután megtudta, hogy Magyarországról jöttünk, és életünkben nem ettünk még padlizsánt! (Persze, nem fogadtuk el). 
Ha már Kolozsváron jártunk, természetesen nem jöttünk haza anélkül, hogy K. Marika hogyléte felől ne érdeklődtünk volna. A telefonkönyvben kerestem ki Édesapja telefonszámát, és bejelentkeztem. Nagyon baráti hangon beszélt velem az Úr, és sajnálkozva közölte, hogy Marika és Férje éppen üdülnek (talán Szovátán?) és csak holnap jönnek haza. Javasolta, telefonáljak holnap délután, akkor már Marikával is beszélhetek. Úgy is lett... Másnap már Marika vette föl a telefont. Megbeszéltük, hogy aznap este egy étteremben találkozunk, és személyesen is megismerhetjük egymást. Azért volt "sürgős" a találkozás, mert mi másnap már utaztunk haza.
Marika és férje, Zsolt nagyon barátságosak voltak. Tiltakozásunk ellenére vendégül láttak bennünket vacsorára a szálló éttermének teraszán. Nagyon sokat meséltek nekünk a kinti életről, Bukarestben töltött időről, az egyetemről, és a "levelezős" időszakot is sokat emlegettük.
Hosszasan írhatnék még a Kolozsváron töltött napjainkról, de hát nem regényt szándékozom írni. Sőt... ezt a posztot is csak rövid bevezetőnek szántam a múlt heti kolozsvári látogatás elé. Aztán ahogy sorban idéződtek fel bennem a múlt emlékei, lett egyre hosszabb a poszt, úgy döntöttem: ez már így marad, és majd máskor írok az "új" Kolozsvárról.
Végezetül: a 14 éves kora óta "ismert" kis diáklány később a műszaki tudományok doktoraként, villamos mérnökként a Babes-Bólyai egyetem villamosmérnöki karának tanszékvezetője lett, több egyetemi tankönyvet írt önállóan és társszerzőként, tudományos előadóként bejárta a világot. A magyar egyetemeken is jól ismerik, és elismerik. Sajnos, egyetlen rövid találkozásunk óta nem láttam többé, de az interneten sokat olvastam a tevékenységéről. Az is meglehetősen rég volt már, amikor utoljára levelet váltottunk.
A mellékelt képeket azon az úton készítettem.
Köszönöm, ha elolvastátok kis visszaemlékezésemet...
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése