Egy asztalos portréja Kézdivásárhelyről

Hogy messziről kezdjem... műkedvelő fotós vagyok, és március elején születtem (Halak csillagkép). Mindkettőnek lesz jelentősége a következőkben.

A fotózást soha nem tanultam. Könyveket olvastam, gyakoroltam; mostanra (elmúltam 71 éves) eljutottam oda, hogy többé-kevésbé elégedett vagyok a produktumommal. Nem nagyon vagyok elégedett, csak annyira, hogy felismertem:  jobb ennél már nem lesz. Hálás vagyok a Győri Fotóklub Egyesületnek... klubtag ugyan nem voltam/vagyok, de pártoló tagként részt vehettem a foglalkozásokon. Itt volt alkalmam megismerni a valóban művészi fokon dolgozó fotósok munkáit. Fölzárkózni persze nem tudtam hozzájuk, de sokat tanultam tőlük.

Fotós helyszínekre egyedül, máskor fotós barátaimmal, távolabbra az Abdai Vándorbot Egyesülettel utazom. Képeim a turistafotó kategóriába tartoznak; magukon viselik az összes olyan hibát, melyeket az adott körülmények között nem tudok kijavítani - vagy talán nem is mindig akarok.

Mint említettem, turista képeket készítek. Általában. De van egy kivételezett műfajom, melyet előbbre helyezek minden másnál, ha tehetem. Ez pedig az emberábrázolás.

Azt gondolom, ez a legnehezebb, és talán legnagyobb felkészültséget igénylő műfaj. Ráadásul nagyon sokrétű! Nem részletezem, hány alfaja létezik; a lényeg ebben az esetben, hogy én kizárólag a pillanat-felvételeket szeretem. Nincs színház, ahol beállított jelenetek vannak; nincs stúdió - lámpákkal, vakukkal, mindenféle ketyerével rakásszám - én a mindennapi élet spontán pillanatait szeretem, azokat igyekszem megragadni, képre venni, ha módom van rá. Minden esetlegességével, hibájával, elrontott kompozíciók tucatjával...

Ezzel viszont az a legnagyobb gond, hogy alig van olyan fotóalany, aki engedi fényképezni magát; és ha engedi is, nem rontja el a képet zavart magatartásával.

Hogy mi van a Halakkal? Hát az, hogy azt mondják, nagyon érzelgős típus. Nagy a beleérző képessége akár mások problémáiba is. Hamar meghatódik, és a meghatódottságát nehezen leplezi. Különösen idősebb korban...

Kicsit más téma.

Először 1969-ban jártam Romániában, az elcsatolt területeken. Első utam alig ment beljebb, mint a határ: konkrétan Nagyvárad volt. Másodszor 1973-ba Kolozsváron töltöttem egy hetet. Nyugdíjas korom óta aztán többször, hosszabb-rövidebb időre. Legutolsó utazásom pár napja ért véget: a Vándorbot Egyesület Dél-Erdélyi (kis kitekintés Ó-Romániára is) útján vettem részt.

Utazásaim során sok emberrel beszéltem, és sok könnyező embert láttam...

Legújabb "könnyes" élményem  az utolsó utamon, Kézdivásárhelyen történt. Fotós barátommal már a busz felé sétálunk, a város főterén. Gábor Áron szobránál megálltunk fényképezni. Egy közeli bokor árnyékában néhány ember beszélgetett. Láttak bennünket, könnyen kitalálhatták, hogy idegenek vagyunk. Beszélgetésünkből pedig azt, hogy magyarok. Az egyik úr megszólított bennünket, a szokásos kérdésekkel: kik vagyunk, honnan jöttünk. Mondtuk: Győrből. Erre azonnal mesélni kezdte, hogy az Ő fia Tatabányára költözött, és Ő is járt nála Tatabányán. Megeredt a nyelve, alig győztük hallgatni. Elmondta többek között, hogy Ő is szívesen ment volna Tatabányára, de a fia azt kérte, ne adja el az otthoni lakást, mert ő még haza akar jönni Kézdivásárhelyre. Nagyon szép lakása van, és mivel asztalos a szakmája, Ő maga készítette a lakás teljes berendezését. Ekkor majdnem eltört a mécses... könnyes lett a szeme, de erőt vett magán, és nem engedte, hogy sírva fakadjon előttünk. Ez viszont engem hatott meg úgy, hogy majdnem együtt sírtunk...
Eszembe jutott, hogyan küzdött a könnyeivel 1969-ben a Szent László templom esperese, Kolozsváron a piaci kofaasszony, és még mások... kicsit vidámabb, hogy Kolozsváron a várandós feleségem megnézett egy néger diákot - és rászólt egy járókelő néni: "Ne nézze!" Aztán kiderítettük, hogy azért nem szabad terhes kismamának négert nézni, mert akkor fekete kisbabája születik! 👩👩👩

István, az asztalos

Vissza Kézdivásárhelyre: megkérdeztem az urat, készíthetek-e néhány képet, amíg beszélgettünk. Készséges volt, beleegyezett, és ami leginkább tetszett, egyáltalán nem zavarta a fényképezőgép.

István színesben

Két változatban teszek föl minden képet: egyszer fekete-fehér (B&W) egyszer pedig színes verzióban.

Érdekes dolgokat mondott az úr, látszott rajta, szívesen beszélgetne még tovább. Bennünket azonban várt az autóbusz, el kellett köszönni Tőle.
Remélem, a fia valóban visszatalál egyszer Kézdivásárhelyre, a szülőhelyére, idős szülei örömére.

Köszönöm, ha elolvastátok a posztomat! Legyen szép napotok!

Gyermek lettem újra...

Fűzfasípot ugyan nem fújok, csak épp olyan hangulat van rajtam, mint gyerekkoromban utoljára. Van ennek némi külső mozgató rugója is. Olyan fotókat láttam immár nagyon sokat a Facebookon, amik valóban gyerekkori élményeket idéztek bennem. Nem most kezdődött... a múlt év közepe táján erősödött bennem meg igazán a vágy, hogy igazi gombát szedjek igazi erdőben! Gombát természetesen ehetek anélkül is, hogy magam szaggassam az erdőjáró nadrágomat, hiszen piacon, boltban kapható dobozolva - majdnemhogy frissen - lefagyasztva, szárogatva zacskóban... de az erdőjárás, a gomba megtalálásának fílingje nem kíséri az ilyen gomba beszerzését.

Tavaly elég jól bejártuk feleségemmel Őriszentpéter környékét. Szinte bármerre autóztunk, minden erdőben, az út mentén állt egy-két autó. Utasaik bent az erdőben gombásztak. Mi nem álltunk meg, bár nagy volt bennünk a kísértés erre. Ráadásul egy alkalommal találkoztam kedves Vas megyei barátommal, aki szintén gombaszedő körúton volt a feleségével. Csúcs, hogy nemrégiben, idén tele rakta az FB-s oldalát csodás vargánya fotókkal! Ezt tetézte, hogy győri barátaim szintén olyan fotókat közöltek, melyek hatására megérlelődött bennem is a gondolat: tenni kell nekem is valamit, gombaszedés ügyben! Hozzáteszem, hogy győri barátaim a Bakonyba járnak gombát szedni. Az pedig nekem sincs messze! 😃
Két olyan gombafajta van, amit elég jó valószínűséggel felismerek: a vargánya (tinóru) és a galambgomba (galambica). Gyerekkori emlékeim, abban az időben láttam utoljára erdőben, termőhelyen vargányát! Arra is emlékszem még ebből az időből, hogy vargányát lombos erdőben; lehetőleg tölgyesben kell keresni. Nos, a Bakonyban van ilyen. Kirándulok is arra elég gyakran, tudom, hol keressek ilyen erdőket.
Ma reggel vettem egy nagy levegőt, és úgy döntöttem: más programom nem lévén, gombászni fogok!
Kiránduló "kosztüm", fotóapparát - kocsiba be, és indul a nap!
A Bakonyban egy - az erdőbe vezető út mentén - letettem a kocsit, és elindultam a nagy kaland felé!
Ez persze nem turista út, volt dzsumbuj rendesen... én csak mentem, szemem a lábam előtt, tekerem a fejem jobbra-balra - és íme, egyszer csak két vargánya a látóteremben! Úgy megörültem, még lefotózni is elfelejtettem őket! Azonnal a kalap alját néztem, ott is hasonlít-e a vargányára! Hasonlított! Szép fiatal, középméretű gomba, öröm a lelkemnek! 😁

Gomba

Nemsokára újabb két gombát találtam. Ezekről már készítettem képet, de a helyükön hagytam mindkettőt annak ellenére, hogy nagyon hasonlítottak a galambgombára. Biztos azért nem nem voltam ebben, ezért úgy gondoltam, nem kockáztatok.

Fénypászma

Bár gombászni mentem, a turistafotós azonban nem tagadta meg magát bennem. Hatalmas sziklatömböket láttam, vastagon borítva mohával, és az ellenfény szép fénypászmájával. Nem állhattam meg, hogy ne csináljak egy képet.

Még egy turistafotó.

Gomba

Legelőször vargányákat találtam, de ez nem jelenti azt, hogy sok volt belőlük. Elég nagy területet bejártam, de nem hogy vargányát, bármi más gombát is keveset láttam. Hogy valami sikerélményem azért legyen, legalább képet készítettem azokról, amik mégis az utamba kerültek.

Mint például ez..

Aztán még egy turistafotó

Gombák

És láss csudát! A türelem, és a kitartó dzsumbujjárás eredményt hozott! Nem nagy, de mégis vargánya - vagy tinóru? Ennek a gombának ugyanis több változata létezik. Közös bennük, hogy külsőre valamennyire hasonlítanak egymáshoz, és mindegyik ehető.

Szólóban

Ez is egyik változat

Most egy kissé jobban járható erdőrészben jártam. Alig volt aljnövényzet, volt viszont rengeteg vaddisznótúrás. Aggódtam is kicsit, mert a nyomok igencsak frissek voltak, a sűrű lombkorona miatt pedig alig pici fény... hogy épp azt ne mondjam, sötét. Nehogy egy megkésett disznócsaláddal találkozzak...

Vargánya alulról

Volt egy - talán - egy négyzetméteres terület, ahol sok vargánya volt egymás mellett. Sajnos, ezek nagy része elöregedett példány, lényegében használhatatlan volt. A fiatalabbakat, frissebbeket azonban elhoztam.

Ez mi?

Nem tudom, mi ez; a helyén hagytam, nem bántottam.

Vaddisznó dagonya

Nem véletlen, hogy tartottam kicsit a vaddisznókkal való találkozástól. Íme a dagonyájuk fotója, amit talán nem is régen hagytak el.

Ez is vargánya

Pici MILC gépet vittem csak magammal, nem is ideális körülmények között készültek a képek. Nézzétek el nekem ezúttal, ha nem ott van az élesség, ahol lennie kellene.

Vargánya

Na, még egy utolsó felvétel.

Nem mondhatom, hogy csodára leltem, de a semminél több volt, amit találtam. Ha bele gondolok, hogy gyerekkorom óta lényegében ez volt az első igazi, erdei gombászásom!

Talán még lesz folytatás... máskor és máshol.

Köszönöm, ha elolvastátok. Legyen szép napotok!

Sopronbánfalva - Hősök temetője

Ékes-édes anyanyelvünkben sok szállóige létezik; többek között arról is, hogy ismerszik meg, ha az ember öregedni kezd. Nem tudom persze, ki találta ki őket, de nem ez az érdekes. Az egyik valahogy így hangzik: Onnan tudod, hogy öregszel, ha érdekelni kezd a történelem. Egy másik: Ha reggel felkelsz, és nem fáj semmid, akkor meghaltál. Nem teszem idézőjelek közé, mert nem biztos, hogy szó szerint így szól, de a lényeg ez... Aztán egy másik: Mennél öregebb az ember, annál gyakrabban megy ki a temetőbe. Én valahol a középúton lehetek; bár a történelem érdekel, reggel csak néha fáj valamim, temetőbe meg csak akkor megyek, ha muszáj... Kivéve talán a katonai temetőket. Ezek ugyanis nem közönséges temetők a számomra, hanem egyéni tragédiák tömeges megjelenése... az értelmetlen ostoba halál szinonimája.

Nem kerültem el Sopronbánfalván sem a katonai temetőt. Volt térképem, címem, tudtam hol keressem, mégis azt gondoltam, eltévedtem, amikor a temetőbe érkeztem. Az eleje ugyanis rendes polgári temető, a katonai temetők jellegzetességeire semmi nem emlékeztetett. Élő embert sehol nem láttam, akitől érdeklődhettem volna; végül messze a domboldalban, magas fű között észleltem némi mozgást. Közelebb mentem... akkor láttam, hogy a fűben, sötét árnyékban három ember tevékenykedik. Nem akartam a dzsumbujba bemenni, ezért kiabálva kérdeztem tőlük, hol van a katonai temető?! Ez az - válaszolták. Végig a domboldalban, jobbra, balra, első- és második világháborús katonák, tisztek, hadifoglyok... gyakran vegyes nemzetiségűek, egymás mellé temetve. Köszöntem az infót, és elindultam abba az irányba, emerre leginkább járható volt a sírkert. 

I. Világháború

Egymás melletti fejfákon magyar és német nevek. A háború magyarországi, erdélyi, ausztriai áldozatainak emlékét őrzik.

Élt 25 évet

Élt 24 évet

20 tüzér

1945 március 4.-i bombatámadás 20 tüzér áldozatának közös emlékműve.

Különleges

Medeséri Ferentzy László... Marosvásárhely... 1921. január 13 - 1945. március 4. Élt 24 évet.

Fakeresztek

Már csak néhány korhadó lécdarab jelzi, hogy itt egy háború hősei nyugszanak. Még néhány év, és emlékük sem marad. Szomorú. 

Tiszti kereszt

Parasztfiú közlegény, vagy báró... a vég ugyanaz. Királyfiai Jeszenák Alajos báró, magyar királyi százados.

Tiszti kereszt

Báró vitéz Willerding Rezső magyar királyi gyalogsági tábornok, a Mária-Terézia rend lovagja. Halálának dátuma szerint túlélte a háborút.

Renghet a föld...

"Renghet a föld, de mindig tisztán ragyog a magyar vitézsége" - írja a magyar hősök közös emlékműve. Az emklékszobrot felújíttatták, rendbehozatták Willerding Andrew és Charles, s fenti képen szereplő báró kanadai dédunokái.

Vörös hadsereg

A halott katona nem ellenség többé, hanem éppoly áldozat, mint saját hazánkfiai. A szovjet-orosz hadsereg áldozatai elkülönítve vannak eltemetve.

Élt 21 évet

Koharev Oleg Georgievics hadnagy - élt 21 évet. 

Névtelenek

Az emlékoszlop talapzatának felirata magyarul: "Örök dicsőség a hősöknek".

Orosz-szovjet

Az orosz-szovjet temető egy részlete.

A "facebookos" oldalamon van még néhány kép, melyeket nem szerepeltettem ebben a posztban. Ha érdekel benneteket például a 23 éves Nemes vitéz Molnár László magyar királyi repülő hadnagy igazán megrendítő síremléke, keressétek ott...

Én is voltam katona... tartalékos tiszt, harckocsizó hadnagy (a már obsitos) rendfokozatom. Könnyen beleéltem magam azokba a helyzetekbe, melyekben ezek a fiatal férfiak életüket áldozták. Vagy tévedek? Bele tudja-e élni magát az az ember, aki soha nem vett részt olyan helyzetben, ahol embert kell ölni, és tudja, bármikor ő is meghalhat, a menekülés esélye nélkül? Azt gondolom mégis, hogy nem! Ez lehetetlen! Isten mentsen meg bennünket egy újabb háborútól!

Legyen szép napotok!

Sopronbánfalva - Pálos-Karmelita templom és kolostor

Nemrég - néhány hónapja - azon tanakodám magamban, hova menjek kirándulni; olyan helyre, ami viszonylag közel van, még nem jártam ott, és kellően érdekel is. Kutakodtam az interneten, és egyszer csak elém került néhány kép Sopronbánfalváról. Magas dombon álló templomot láttam, nagyon szép, a dombra vezető lépcsőt - teljesen hatása alá kerültem a képnek. Bennem olyan igazi mediterrán hangulatot keltett - lehet, kissé el is ragadtattam magam a kép láttán, és nem vettem észre néhány zavaró tényezőt. Talán nem is volt - a képet valószínűleg magasszintű művészi látásmóddal rendelkező fotós készítette, aki egyúttal PS-guru is volt egy személyben? 😆

További látnivalók után is kutattam - találtam is. Itt és most ezekről nem beszélek... talán majd később.

Az idő múlt, én meg nem ültem vonatra valamiért. Talán hasonló érdeklődésű fotóstársra vártam, hogy ne egyedül menjek. Aztán a múlt napokban fel is hívtam egy barátomat, van-e kedve Sopronba jönni - kérdeztem. Kedvem van, de időm nincs - hangzott a válasz. Hát így történt, hogy egyedül ültem vonatra, és utaztam Sopronba.

Sopronban a GySEV pályaudvar mellett rögtön ott van a helyijáratú buszok megállója. Jött a 10Y - én meg felszálltam, és le se szálltam Sopronbánfalva közepéig, a Hajnal-térig. Ott pedig szinte egy-rakáson ott van minden, amiket meg akartam nézni.

Természetesen legelőbb a dombon álló templom és a lépcső. Hát.... ami a mediterrán hangulatot illeti, itt már nem ragadott annyira magával. Szorosan mellette félig-kész ház, nem kicsi rendetlenség, illúzió romboló környezet. Próbáltam ezektől elvonatkoztatni, és csak arra koncentrálni, amiért ide jöttem. 

Pálos-Karmelita templom

A lépcső

Önmagában szép volt, ez nem is tagadható. Szentek szobrai végig, mindkét oldalon.

Egyik szép szobor részlete

A templom szintje

A lépcső a templom mellett ér fel a domb tetejére. A szememet azonnal magára vonta ez a romos épület. Gondoltam, a kolostorhoz tartozott valaha. Azonnal ide jöttem, találok-e vajon valami középkori részletet az épületen, ami fotón is jól mutatna. Nem találtam. Bekukkantottam a nyitott ajtón, és csak törmeléket, és építési anyagok hulladékát láttam. Mit mondjak - nem dobta fel a hangulatomat!

Cipők

Az egyetlen poénos dolog ez a két pár lestrapált tornacipő volt, melyeket valaki a villanydrótra akasztani talált viccesnek.

Pálos-Karmelita templom

A templom felé fordultam. Eszméletlen mennyiségű kesze-kusza villanydrót keresztezte a templom látványát. Meg az a parkolót jelző tábla... A villanydrótokat valahogy kiszedtem a képből, de a táblával nem kísérleteztem. 

Templom főbejárata

Amint elkészítettem a képet, azonnal a kilincs nyitásával próbálkoztam. Valamiért meg sem lepődtem azon, hogy nem nyílik... 😑 Mióta megnyíltak a határok nyugat felé, nagyon megszaporodott a műkincslopás. A templomok azóta zárt ajtókkal, vagy az ajtók mögötti vas ráccsal védik értékeiket.

Fekete Madonna

A bezárt kapu után egy másik, ugyancsak csukott kapu megnyitásával próbálkoztam. Ezúttal nyílt a zár, és a recepción találtam magam. Az egykori kolostor ma ugyanis szállodaként működik. A szállodát jórészt eredeti formájában alakították ki; ahol lehetett, meghagyták az eredeti formákat, a kolostor-jelleget. Az egykori szerzetesi cellák ma vendégszobaként működnek. A Fekete Madonna kép a folyosón (egykor kerengő) található.

Ebédlő

Az egykori refektórium, ma a szálloda ebédlője.

Kolostor udvara

Szent Pál

A refektórium bejárata fölötti kép Szent Pált, a Pálos-rend alapítóját ábrázolja.

Könyvtár

Ahogy illik egy kolostor tudós szerzeteseihez, bő választékú könyvtár is tartozik a kolostorhoz. Ma már persze világi könyvekkel megtöltve, a mai emberek igénye szerint.

Könyvtár

Csodálatos ívű ablakkeret... 3 darab ilyen ablak található itt.

Társalgó

Társalgó és galéria

Díszoszlopok

Végigjártam a kolostort/szállodát, újra a szabadba jöttem. Próbáltam az épület együttest körbejárni, mert tapasztalatom szerint a templomok hátoldala is tartogat meglepetéseket - néha. 

Új látkép

Oldalajtó

Valaha itt oldalsó bejárat lehetett, de ma már egészen biztosan nem használják. Nincs rajta még kilincs sem. Fura, hogy az ajtónyílás és az ablak nem egy tengelyen helyezkedik el.

Lépcső

Újra a lépcső - ezúttal lefelé. Ebből a nézetből kissé rendezettebb képet mutat, mint alulnézetben.

Szobor részlete

Ha már lefelé sétálunk, tekintsünk rá a szobrokra is... képen legalább egyre.

Egyenlőre ennyi Sopronbánfalváról. Jártam máshol is; talán lesz újabb élménybeszámolóm rövidesen. Legyen szép napotok!