Egy asztalos portréja Kézdivásárhelyről

Hogy messziről kezdjem... műkedvelő fotós vagyok, és március elején születtem (Halak csillagkép). Mindkettőnek lesz jelentősége a következőkben.

A fotózást soha nem tanultam. Könyveket olvastam, gyakoroltam; mostanra (elmúltam 71 éves) eljutottam oda, hogy többé-kevésbé elégedett vagyok a produktumommal. Nem nagyon vagyok elégedett, csak annyira, hogy felismertem:  jobb ennél már nem lesz. Hálás vagyok a Győri Fotóklub Egyesületnek... klubtag ugyan nem voltam/vagyok, de pártoló tagként részt vehettem a foglalkozásokon. Itt volt alkalmam megismerni a valóban művészi fokon dolgozó fotósok munkáit. Fölzárkózni persze nem tudtam hozzájuk, de sokat tanultam tőlük.

Fotós helyszínekre egyedül, máskor fotós barátaimmal, távolabbra az Abdai Vándorbot Egyesülettel utazom. Képeim a turistafotó kategóriába tartoznak; magukon viselik az összes olyan hibát, melyeket az adott körülmények között nem tudok kijavítani - vagy talán nem is mindig akarok.

Mint említettem, turista képeket készítek. Általában. De van egy kivételezett műfajom, melyet előbbre helyezek minden másnál, ha tehetem. Ez pedig az emberábrázolás.

Azt gondolom, ez a legnehezebb, és talán legnagyobb felkészültséget igénylő műfaj. Ráadásul nagyon sokrétű! Nem részletezem, hány alfaja létezik; a lényeg ebben az esetben, hogy én kizárólag a pillanat-felvételeket szeretem. Nincs színház, ahol beállított jelenetek vannak; nincs stúdió - lámpákkal, vakukkal, mindenféle ketyerével rakásszám - én a mindennapi élet spontán pillanatait szeretem, azokat igyekszem megragadni, képre venni, ha módom van rá. Minden esetlegességével, hibájával, elrontott kompozíciók tucatjával...

Ezzel viszont az a legnagyobb gond, hogy alig van olyan fotóalany, aki engedi fényképezni magát; és ha engedi is, nem rontja el a képet zavart magatartásával.

Hogy mi van a Halakkal? Hát az, hogy azt mondják, nagyon érzelgős típus. Nagy a beleérző képessége akár mások problémáiba is. Hamar meghatódik, és a meghatódottságát nehezen leplezi. Különösen idősebb korban...

Kicsit más téma.

Először 1969-ban jártam Romániában, az elcsatolt területeken. Első utam alig ment beljebb, mint a határ: konkrétan Nagyvárad volt. Másodszor 1973-ba Kolozsváron töltöttem egy hetet. Nyugdíjas korom óta aztán többször, hosszabb-rövidebb időre. Legutolsó utazásom pár napja ért véget: a Vándorbot Egyesület Dél-Erdélyi (kis kitekintés Ó-Romániára is) útján vettem részt.

Utazásaim során sok emberrel beszéltem, és sok könnyező embert láttam...

Legújabb "könnyes" élményem  az utolsó utamon, Kézdivásárhelyen történt. Fotós barátommal már a busz felé sétálunk, a város főterén. Gábor Áron szobránál megálltunk fényképezni. Egy közeli bokor árnyékában néhány ember beszélgetett. Láttak bennünket, könnyen kitalálhatták, hogy idegenek vagyunk. Beszélgetésünkből pedig azt, hogy magyarok. Az egyik úr megszólított bennünket, a szokásos kérdésekkel: kik vagyunk, honnan jöttünk. Mondtuk: Győrből. Erre azonnal mesélni kezdte, hogy az Ő fia Tatabányára költözött, és Ő is járt nála Tatabányán. Megeredt a nyelve, alig győztük hallgatni. Elmondta többek között, hogy Ő is szívesen ment volna Tatabányára, de a fia azt kérte, ne adja el az otthoni lakást, mert ő még haza akar jönni Kézdivásárhelyre. Nagyon szép lakása van, és mivel asztalos a szakmája, Ő maga készítette a lakás teljes berendezését. Ekkor majdnem eltört a mécses... könnyes lett a szeme, de erőt vett magán, és nem engedte, hogy sírva fakadjon előttünk. Ez viszont engem hatott meg úgy, hogy majdnem együtt sírtunk...
Eszembe jutott, hogyan küzdött a könnyeivel 1969-ben a Szent László templom esperese, Kolozsváron a piaci kofaasszony, és még mások... kicsit vidámabb, hogy Kolozsváron a várandós feleségem megnézett egy néger diákot - és rászólt egy járókelő néni: "Ne nézze!" Aztán kiderítettük, hogy azért nem szabad terhes kismamának négert nézni, mert akkor fekete kisbabája születik! 👩👩👩

István, az asztalos

Vissza Kézdivásárhelyre: megkérdeztem az urat, készíthetek-e néhány képet, amíg beszélgettünk. Készséges volt, beleegyezett, és ami leginkább tetszett, egyáltalán nem zavarta a fényképezőgép.

István színesben

Két változatban teszek föl minden képet: egyszer fekete-fehér (B&W) egyszer pedig színes verzióban.

Érdekes dolgokat mondott az úr, látszott rajta, szívesen beszélgetne még tovább. Bennünket azonban várt az autóbusz, el kellett köszönni Tőle.
Remélem, a fia valóban visszatalál egyszer Kézdivásárhelyre, a szülőhelyére, idős szülei örömére.

Köszönöm, ha elolvastátok a posztomat! Legyen szép napotok!