Mit NE fényképezzünk?

Mivel még mindig biológiai házi-őrizetben vagyok, energiáim hasztalan gyűlnek, nem tudok mit kezdeni velük. Hosszas tanakodás után úgy döntöttem, írok egy újabb bejegyzést arról, MIT NE FÉNYKÉPEZZÜNK! Mert majdnem bármit lehet ugyan, valamit is magára adó fotós tudja, hogy van, amit nem illik. Én sem tudok mindent, amit nem illik, de egyet biztosan tudok: HATTYÚT! Nem én mondom, a fotózás szakavatott művelői, irányadó személyiségei mondják. Azt is megmondják, miért! Azért, mert ma már hattyút fényképezni banális fotós közhely! Ez azért van, mert évekkel ezelőtt, amikor a hattyúk nálunk is megjelentek, és nagyobb számban elszaporodtak, minden kocafotós rohant a vízpartokra hattyút fényképezni. Rövid idő alatt elárasztották az internetet és a házi fotóalbumokat rosszabbnál rosszabb képekkel. Idővel aztán kialakult egyfajta rosszallás az ilyen fotókkal szemben. Ma már nem tanácsolják, hogy hattyút fényképezzünk, vagy legalábbis nyilvános helyen bemutassuk az ilyen fotóinkat. Kivétek, ha valaki valóban újszerű és érdekes felvételre képes - olyanra, amelyből nincs már néhány ezer a neten. Akkor lehet.

Ami engem illet - elmondható, hogy törvénytisztelő polgára vagyok kis hazánknak. Ha csak tehetem, betartom az írott és iratlan szabályokat akkor is, ha az éppen csak egy fotós ajánlás, és semmire nem kötelez. De néha kivételt teszek. A kivételek ugyanis erősítik a szabályt. Nálam az már kivétel, ha olyan helyzetben látok egy-egy hattyút, ami megragadja a figyelmemet. 

Ilyenkor viszont sok felvételt készítek, és igen alapos szűrésnek (kritikának) teszem ki ezeket a képeket. Ha találok köztük megtartásra érdemeset, akkor az marad, a többi pedig kíméletlenül a lomtárba kerül. Azonnal rögzítem, hogy a válogatás kritériumait magamhoz mérem, nem pedig valamely felsőbb előírás szempontjaihoz.

Hattyút nem könnyű fényképezni. Napsütésben ragyog a fény a tollazatán, éles kontrasztot képez a környezetével. A legáltalánosabb fényképezési módok mellett a tollazat könnyen kiég, részlettelenné válik. Az a kép, amelyiken a madár tollazata egysíkú fehér, az nem szép, nem szeretjük. Persze, attól még lehet kedves emlékkép a balatoni nyaralásról, de kizárólag otthonra való, jobb, ha nem tesszük közzé közösségi oldalakon.

Szóval - az általános irányelvekkel szemben én magam is fotózok hattyúkat. Ha van idő átgondolni gépem beállításait, akkor a fénymérést spot mérésre állítom, hogy a gép a tollakra eső fény mennyiségét mérje. Valószínű, hogy ebben a beállításban a környezet kicsit sötétebb lesz a kívánatosnál. Ilyenkor van szerepe a képkorrigáló programok árnyékcsökkentő funkciójának. És esetleg kisebb-nagyobb egyéb korrigálni valónak is. Vannak esetek - velem is megesett - amikor a gép beállítását korrigálni nem lehetett. Váratlanul került a látóterembe egy gyönyörűen repülő hattyú - akkor másra nincs idő, mint célozni, és nyomni az exponáló gombot. 

Szerencsés, ha gépünk legalább sorozatfelvételre van állítva - több az esély éles képet találni a kártyánkon.

Természetesen nem csak ennyi hattyú-fotóm van. Ennél sokkal több. Nekem tetszenek. Egy percig sem gondolom, hogy megfelelnek a magasan képzett fotós társadalom elvárásainak - nem is ez a célom. 

Néha jó rájuk nézni, újra-gondolni merre jártam, mit csináltam ott és akkor, amikor ezeket a képeket készítettem. 

Picasa galériáimban más képek is találhatók. Ha éppen arra jártok, nézzetek be hozzám.

Megköszönöm, ha egy perc figyelmet szenteltek blogomnak!

Nos - szóval - fotózzunk, vagy ne fotózzunk hattyút?

Akinek nincs ész a fejében...

... legyen a lábában - tartja a jó magyar közmondás. Ami engem illet, ma nekem se igen volt. Az a baj, túlságosan bízom a memóriámban. Nem kéne. Mégis bízom benne, mert az olyan ciki, hogy az embernek arra kell gondolni, hogy úgyis elfelejtem.

Nos, úgy jártam, hogy Ásványrárón a minap úgy pakoltam el a gépemet, hogy az alján maradt az állvány feje - vagy mi a csodának nevezik azt az izét, aminek egy csavarját a fényképezőgépbe kell csavarni, a másik felét pedig az állványra kell rögzíteni. Ez olyan kis játékállvány, ez így működik, nem ám gömbfej, meg miegymás! No jó, agyban rögzítettem hogy ott van, nem elfelejteni! Itthon az állványt a helyére tettem, a gépről levettem a rögzítőfejet, aztán betettem a fotóstáskába. Nem a helyére, mert az állvány éppen nem volt kéznél. Új feladat: megjegyezni, hogy a táskában van a rögzítőfej. Itt titokban arra gondoltam, az se nagy baj, ha elfelejtem, mert a táskával együtt akaratlanul is magammal viszem, ha állvánnyal fotózom.

Legutolsó fotózásom óta valamifajta kellemetlen közérzet vett erőt rajtam. Nem tudom, mi az oka - éjszaka órákat nem alszom, nappal viszont annál többet. Ezzel egyidőben bizonyos, a vegetatív idegrendszer által vezérelt szerveim sem teljesen normálisan működnek. A lényeg, hogy bizonyos biztonsági megfontolásból három napig ki sem léptem a lakásból.

Ez az állapot valóságos büntetés nekem. Tűnődtem, hová mehetnék nem túl messze mozogni egy keveset, és esetleg néhány új fotót is készíteni. Mivel most kísérletező korszakomat élem, úgy döntöttem, a Rába vasúti hídhoz megyek, lehetőleg naplementével kombinált mozgó vonatot fényképezni. A tervem az volt, hogy a könnyen megközelíthető csornai vonalon közlekedő, Győr felé haladó szerelvényt csípek el - ebből a pozícióból ez a leginkább kézenfekvő.

Mozogni akartam, tehát kerékpárral mentem. Még előtte itthon kézhez készítettem a fotóállványt, a KIStáskámat kiürítettem, és elhelyeztem benne a tükrös gépet a rövid obival, meg a kompaktot. Ez utóbbit azért, hogy ha nagy lesz a jövés-menés a vágányokon, esetleg egy videót is készítek.

Megérkeztem, fölállítottam a fotóállványt, és döbbentem vettem észre, hogy nincs benne az a rögzítő micsoda! Nesze neked memória! No de azért működött is, mert eszembe jutott, hogy az biza a NAGY táskában maradt! Végül is működött a dolog, csak hát nem akkor, amikor kellett volna. Tudtam, hogy ezzel a mai munkámra keresztet vethetek, mégis maradtam egy ideig. A gépet az állványra helyezve, és kézzel leszorítva készítettem néhány képet. Siralmasak, de arra jók lettek, hogy némi tapasztalatra tettem szert általuk. 

A legfontosabb, hogy el kell felejteni a naplementét is, és a mozgó vonatot is egy képen.

Váratlanul biológiai jelzést kaptam, Tapasztalatból tudom, hogy ilyenkor villámgyorsan haza kell menni. Elrámoltam a technikát, és a kerékpáron az átlagot jóval meghaladó sebességgel tekertem haza. Időben megérkeztem. 

A mai kísérleti felvételekből pedig megmutatok kettőt Nektek.

Tanulmánytúra Ásványrárón

Nem hasonlítom magam a holtig tanuló öreg paphoz, de egy igyekvő turista-fotósnak is mindig újabb és újabb tapasztalatokat kell szereznie. Meg hát időtöltésnek sem utolsó, ha újabb dolgokat tanul az ember, vagy legalább megerősíti, felfrissíti korábbi ismereteit.

Nem vagyok elkötelezve a fotózás egyik ágához sem. Szívesen készítek tárgyfotókat, ha kezembe kerül egy-egy jellegzetes tárgy, vagy éppen érdekesnek tűnő ötletem támad berendezni egy témát. Még szívesen fotózom az embereket: akár portrét, munka közbeni jeleneteket. És a természetfotózás, a maga bonyolult összetettségében - tájak, madarak, városrészletek. Egy kis szelete ennek a bőségnek a mozgó víz fotózása. Egyszerűnek látszó dolog, pedig nem az. Gondoljunk csak bele, hányszor "kattintottunk rá" mi magunk is egy szökőkútra, vagy egy egy kis patak mini "zuhatagára"! Mit láttunk a képen? Mint ha jégdarabokat fényképeztünk volna! Patak esetében pedig igen gyakran a habzó, buborékokkal borított vízfelület pedig úgy beégett, hogy csak egy fehér folt látszott a képen.

Én gyakran járok vizek mellett, ezért nagyon sok patakot, folyót, tavat ábrázoló fényképfelvételem van. Nagyon sok rossz, és néhány jó. De milyen a jó kép? Mindenkinek más. Van, akinek az a jó, ami éppen neki sikerül. Másoknak van elképzelése arról, milyennek kellene lennie a jó képnek. És nyilvánvalóan igyekszik az elképzeléseit megvalósítani. Nekem is van egyfajta elképzelésem. Mint kíváncsi ember, azt is tudni akarom, hogyan végzik ezt a műveletet mások - főleg tapasztalt, tehetséges amatőrök.

Megvallom, elég fura érzésem támad némely kép láttán. Főleg, ha az a kép távol esik az én elképzeléseimhez, ugyanakkor két tucat "kiemelkedő" értékelést kap pl. a Fotóvilágon. Az alapvető, hogy mozgó vizet nem szabad kimerevíteni, "megfagyasztani" a képen. Selymesnek, plasztikusnak, "folyónak" kell kinéznie. Ugyanakkor ezt legtöbben úgy értelmezik, ha egy kis gáton, kövön átbukó vizet tejszerű folyadékként ábrázolják. Nem tudok egyetérteni ezzel a felfogással. Hosszan néztem a Bakonyban a Cuha kis jellegzetes vízeséseit.

Sehol nem láttam "tejet" a patakmederben! Viszont játékosnak, átlátszónak láttam a vékony kis vízréteget, alatta tisztán kivehetőnek azt a követ, vagy fatörzset, amin átbukott a kis zubogó. Nem értem azt a megközelítést, hogy más miért látja sűrű fehérnek azt, ami teljesen átlátszó? Miért kap egy ilyen fotó tucatszám maximális értékelést? És akkor még nem beszéltem a hasonló képek fotók agyonszaturált zöld színű moháiról!

Én magam is szeretem a szép, élénk színeket, a markáns kontrasztokat. Ha kell, a (saját) jóízlés határain belül rá is segítek egy kicsit az utómunkában. De ha vizet fotózok, igyekszem elkerülni a sokak által kívánatosnak tartott túlzásokat. A vékony vízréteg nálam átlátszó, a nagyobb tömegű folyóvíz jellegzetes zöld, a sima felületű lassú folyó felszíne pedig kék, ha az égbolt tükröződik benne. No jó, nem mindig ilyen, de azon vagyok, hogy ilyen legyen.



Ma reggel korán ébredtem. Gondolkodtam egy keveset, mit kezdjek magammal ezen a szépnek ígérkező napon. Némi tanakodás után úgy döntöttem, Ásványráróra megyek, a Dunához, Van ott az egyik mellékágban egy gát híddal. A gát egyik szakasza átereszként van kialakítva, aminek az a szerepe, hogy ha a duzzasztott oldal vízszintje eléri a meghatározott magasságot, akkor a víztöbblet ott továbbhaladhat. Ismertem a helyet, tudtam, hogy az áteresznél egész kicsi zubogóktól kezdve bővízű átfolyásokig sok fokozata van a mozgó víznek. Fotóstáska, állvány, ivóvíz a kocsiba, és máris úton voltam.

Minden korábbinál nagyobb mennyiségű vizet találtam a helyszínen. Rengeteg fotót készítettem más és más gyújtótávolsággal, blendenyílással, fénymérési módszerek és fehéregyensúly beállítás változtatásával állványról és kézből. Enyhén felhős idő volt, de volt elegendő fény. Az Olympus obik legkisebb blendéje 22. Néha még ezzel az értékkel sem tudtam megfelelő időértéket elérni, ezért a polárszűrőt is be kellett vetni, hogy csökkenthessem a gépbe jutó fénymennyiséget.
Megvannak tehát a felvételek, jöhet a képek és az EXIF-adatok összehasonlítása, kiértékelése.
Sok türelmet kívánok magamnak hozzá!  :-))))

Dunaszegi tanösvény és kék tárnics Gyirmóton

Sok helyen emlegettem már, hogy a dunaszegi horgásztó és morotva-tó egyik kedvelt fotózó-kikapcsolódó helyszínem. Éppen ezért örültem, amikor Hernádi László Picasa-albumából, valamint a népszerű közösségi oldaláról megtudtam, hogy a tó körül egyik oldalon meglévő információs tanösvény kiegészült, és már körbeéri az egész tavat. Ráadásul az új félkör létrejöttének nagy része László munkája. A tablókon látható képek pedig szinte kizárólag az ő felvételei. Kitüntetésnek éreztem, hogy László Albrechntné Éva (Cincér) mellett engem is meghívott egy sétára a tó köré. 

Ez a találkozó ezen a héten, szeptember 5.-én létre is jött. Tanúsíthatom, hogy a sokrétű eszmecsere eredményes volt. Már kora délelőtt, a találkozás pillanataiban sokat tanultam, garantáltan egy életre szóló ismeretet szereztem gépkocsi-vezetésből. El nem felejthető módon megtanultam, hogy a középső pedál fékpedál, annak nyomkodására nem izmosodik a motor, nem indul a kocsi. Ha az előbbieket szeretném elérni, akkor a jobb szélső pedált kell nyomkodni, mert hogy az a gázpedál. Most már tudom.

Némi izgalom után elindultunk, és hamarosan a tó partján állhattunk. László röviden elmondta, milyen előzmények mellett vált lehetővé az új nyomvonal kialakítása, és azt is, milyen további fejlesztésekre van még lehetőség. Közben - sétálva és beszélgetve - meg-megálltunk az éppen soron következő tablónál, és beszélgettünk a rajtuk látható fotókról. Vagy inkább a fotókon látható, a tó körüli élővilág képviselőiről - madarakról, növényekről, lepkékről, hüllőkről. Kattogtak közben a fényképezőgépek is! Különösen "Cinci" Éva volt lelkes, mivel a tavon még láthatta és fotózhatta egyik kedvelt növényfajtáját, a sokak által tündérfátyolként ismert nagyon szép sárga vízi virágot.

Lelkesedése Lászlót is arra inspirálta, hogy újabb fotókkal gyarapítsa hatalmas gyűjteményét. Ha nem tévedek, itt éppen a víz felszínén futkosó molnárkákat igyekszik becserkészni. Fotóalbuma alapján most már tudom, hogy eredményesen, mert nagyon szép képeket tett ki egyik albumába ezekről a különleges vízenjárókról.

Ami engem illet, inkább a werkfotós szerepét műveltem. Nem mint ha nem találtam volna más témát is, de ha módom van rá, szívesen fotózok dolgozó, vagy "akcióban" lévő embereket. 

Most kissé elgondolkodva jut eszembe, hogy sem Évától, Lászlótól nem kértem engedélyt arra, hogy a róluk készült képeket blogomban felhasználhatom-e. Most így utólag ezt megteszem, és ígérem, törlöm a bejegyzést, ha bármelyikük ezt kéri.

Miután a madárlesen kivártunk egy rövid, enyhe záport (ezalatt szakszerű tájékoztatót hallgathattam végig a saját objektívem kezeléséről, megtudhattam, mi az a AF-M kapcsoló) végig-sétáltunk a régi tanösvényen, és visszajöttünk Győrbe. Konkrétabban  Gyirmótra, arra a láprétre, ahol gyönyörű kéktárnics virágzik.Ez a helyszínt is Cinci kérésére kerestük fel. László albumában látott nagyon szép fotókat, ami fölkeltette az érdeklődését, és kíváncsiságát, valamint virágfotózási kedvét.

Nekem úgy tűnt, ez nem az én napom. Nem derített túl jó kedvre a pedálok körüli blama, és azt is nehéz volt megmagyarázni, miért nem tudom, hogy az obi oldalán van egy pöcök, aminek utána kellene nézni, miért van az ott. De mindezt feledtem, amikor László vállára fölszökkent egy igazi, élő imádkozó sáska! "Lőttünk rá" persze, a párjazabáló fenevad pedig békésen tűrte - még azt is, hogy kézről-kézre járt! Nemcsak tűrte, néha még pózolt is, válzozatos figurákat mutatott be mellső lábaival.

Persze, az ittlétünk fő céljáról sem feledkeztünk meg közben. Én magam nem vagyok túl nagy virágrajongó, nem is értek a botanikához - de a sok gyönyörű kék virág a zöld fűben nagyon tetszett. Én is készítettem néhány képet, ha nem is túl sokat.

Íme az egyik, amit talán a legszebbnek találtam a saját felvételeim közül.

Megállapíthatom, hogy jó napom volt, kellemes társaságban.
Javaslom minden kedves érdeklődőnek, akinek módja van rá, keresse fel a dunaszegi tavat, járja végig a tanösvényt, és készítsen szép képeket a tablókon bemutatott élővilág egyedeiről!

Nagybajcson, Duna-nézőben

Rengeteg tervem volt erre az évre - szép kis listát állítottam össze magamnak arról, hová szeretnék eljutni fotózni, kirándulni, vagy akár csak sétálni ebben az évben. Vannak ebben a listában természetesen családi kirándulások, társas fotózások, de legnagyobb számban magányos fotótúrák. Terveimből már eddig is sok megvalósult, mások feltehetően elmaradnak, és voltak nem tervezett, mondhatni spontán kiruccanások is. A nyári kánikula miatt a legutolsó 3 hónap csendes volt. Most újra sok mozgásra készülök, enyhébb őszi napok reményében. Előttem van még az őszi Séd-völgy, Cuha-völgy, Római-fürdő, Nagybodak, Dunacsúny, Kőszeg hegyei és még sok más. És apróbb közeli kiruccanások, mint a legutóbbi Nagybajcsra. Nagybajcs Győr közelében fekszik, a lakásomtól mintegy 15 km-re, az Öreg-Duna partján. Kedvem támadt egy kis erdei sétára, és annak kiderítésére, mik azok a Dunába benyúló valamik a Google-térképén. Hát akkor induljunk!

A kocsit letettem a falu szélén a töltés mellett, én pedig a táskáimmal, fotóállványommal fölszerelkezve sétára indultam. Alig értem be az ártéri erdőbe, máris ez a látvány fogadott (1. kép). Nem rossz kezdés - gondoltam magamban, és készítettem róla egy fotót. Aztán eszembe jutott, hogy eljátszom magamnak a fáradt vándort, és "megpihenek", kellemes kis pihenő-helynek használva a fatörzset. (Bocsánat, kedves Teri - ha olvasod - a Facebook megjegyzésért :-)). Fölszereltem az állványt, belőttem a helyszínt, aztán exponáltam néhányat. Még csak kapkodnom sem kellett az időzített exponálás miatt, mivel már kényelmesen ülve infrasugaras távirányítóval exponáltam el a gépemet. Amint ezzel elkészültem, folytattam a sétát. A vízpart mindössze pár méterre volt a fotózás helyszínétől. Jól járható - akár még kocsival is - út vezetett jobbra is, balra is a Dunával párhuzamosan. Balra indultam, mert ott láttam közelebb az első olyan, vízbe nyúló valamit, amit a Google térképen nem tudtam beazonosítani. Akkor már láttam, hogy az nem más, mint a vízbe benyúló kőrakás, amilyen a hullámtörő gátak szoktak lenni. Mivel a parti szakasz nagyon sekély, sok-helyütt a kavicsos folyómeder felett nincs is víz, talán a Dunán közlekedő járműveknek jelzik, meddig van járható málysége a víznek. A horgászok számára ezek a mólók nagy szolgálatot tesznek, mert a kőrakás végére kiülve zavartalanul horgászhatnak a mélyebb folyómederben.

Ezen a (3.-ik) képen jól látszik, hogy a távolabb elhelyezkedő főág mellett nagy területen látszik a szinte száraz folyómeder. Itt kis csalódás is ért. Amint a fák közül kibukkantam, láttam egy csomó kormoránt egyik szigeten. Hátrább léptem, hogy takarásban legyek, ismerve ezeknek a madaraknak a hihetetlenül jó látását. Lázas obicserébe fogtam - le az alapobit, és helyébe a telét. Hamar végeztem, de mire fölálltam, már csak az elrepülő madarakat láttam. Azzal vigasztaltam magam, hogy egyébként meg elég messze voltak. De néhány felvételt így is megért volna a látvány.

Sétálgattam, élveztem a látványt, a csendet, a fák között cikázó apró, vagy kicsit nagyobb madarak látványát. Szó szerint csak a látványukat, mert ezek lencsevégre kapása szóba sem jöhetett. A tudatos madárfotózás külön tudomány, annak technikája, speciális módszere van, és bizonyos technikai felszerelést is igényel. Meg persze sok időt, a fotóstól pedig végtelen türelmet. De néha a véletlen szerencse is segít az embernek. Az egyik móló szélesebb volt a többinél, ráadásul egy szakaszon betonlapokkal volt borítva. Könnyen lehetett járni rajta. A víz felőli oldalain pedig kisebb fák, bokrok voltak. Végigmentem a mólón, közben jobbra-balra nézegettem, néhány képet is készítve. Már visszafelé haladtam, amikor arra lettem figyelmes, hogy egy szakaszon nagyon sok madár röpköd egyik fáról a másikra. A szokottnál is óvatosabban mozogtam, hogy túlságosan el ne riasszam őket. Sok esély így sem volt értékelhető kép készítésére, mert ebben az időben nem sütött a nap, a sűrű lombok árnyékában a madárkák csak ugráló szürke gombolyagoknak látszottak. És hát persze a vékony galyak természete olyan, hogy folyton mozognak. Az obi autofókusza ettől megőrül, állandó sivítással akarja követni az elmozduló témát - legtöbbször egy falevelet állítva fókuszba a célba vett madár helyett. A manuális fókuszálás lehetősége ilyen helyzetekben megoldhatatlan. Az egy másik idegbaj, hogy amire az ember az igen szűk látótartományban egyáltalán megtalál egy madarat! És olyan helyzetben, hogy a madár és a fotós között ne legyen két-három keresztben álló faág! Nos, kis szerencsével egy elszáradt fa is állt a móló mentén, az ágai között pedig állandóan ott tartózkodott legalább 3 - 4 madár! Láttam köztük vörösbegyet, egy fel nem ismert fajtát, de leggyakrabban őszapók repkedtek. Szólt a "hosszú sorozat" rendesen, abban a reményben, hogy talán akad köztük menthető  felvétel. Hát - menthető akadt, jó nem igazán.

Az egyik kavicságyon ért egy újabb meglepetés. Éppen akkor, amikor a gépem egy hosszabb passzív séta miatt ki volt kapcsolva, és a lencsevédő is a helyén a volt. Az orrom előtt megjelent ez a hüllő, sebes mozgással keresztezve az utamat. Kapkodtam a gépem után - bekapcsolni, lencsevédőt levenni, célozni - a hüllő addigra messze távolodott tőlem. Hosszát megbecsülni nem tudtam, az átmérője mindössze 2 - 3 cm lehetett, és nagyon fürge volt. A fején egy jól látható sárga csík-folt volt látható. Gyanítom, valamelyik sikló fajta lehetett, és nem mérgeskígyó. Nem féltem, de innen kezdve kicsit óvatosabb voltam, jobban a lábam alá néztem. 

Itt már tényleg fáradt voltam kissé. tetszett a táj, a nagy folyó látványa, és a folyón közlekedő kisebb-nagyobb hajó látványa. Leültem egy köre pihenni, ejtőzni egy kicsit. Feltűnt, hogy amíg a magyar parton mindössze néhány horgász áztatta a kukacát, addig a szemben lévő szlovák part mentén sétálók, fürdőzők, csónakázók töltötték az idejüket. 

És ha már itt voltam, és alapvetően "magamutogató" is vagyok, itt is készítettem néhány emlékképet. És a végére beszúrok még egy látképet a folyóról.

Remélem, senki nem bánta meg azt a pár percet, amit írásom olvasásával töltött. Köszönöm Nektek!

Bécsben biciklivel ... II. rész.

Folytattuk utunkat ... nyomtuk a pedált ... egyszer csak Tamás megáll - mögötte én is. Tamás csak annyit mondott: ez a Kapucinusok temploma! Legalább két másodpercig nem ugrott be semmi, aztán leesett - igen, a Habsburg-kripta! Itt helyezték nyugalomra Habsburg Ottó trónörökös főherceget, elismert és sikeres jelenkori politikust! Úgy döntöttem, egy tapodtat se megyek tovább, amíg a kriptát meg nem nézzük! Természetesen, ha egyáltalán látogatható. Szerencsénk volt, be tudtunk menni. Semmi elképzelésem nem volt arról, mit fogunk látni. Elmondhatom, hogy a kripta igen mély benyomást tett rám. 

A templom alatt, egy szint mélységben több hatalmas terem, tele csodálatosabbnál csodálatosabb fém koporsóval. Elképesztően szép, művészi kialakítású hatalmas bronz koporsók őrzik a régi történelmi uralkodó család tagjainak földi maradványait. Megható és lenyűgöző volt a látvány, amit csak fokozott több teremben a látogatók csendes, áhitatos imája. A megilletődöttséget tovább fokozta az, hogy az oldalfalakban sok helyütt lehetett látni kicsi méretű koporsókat is - a még gyermekként elhunyt családtagok koporsóit.

Izgalmas dolog, ha az ember váratlanul, előre nem tervezetten kerül érdekes, izgalmas helyzetbe. De hátránya is lehet. Ha előre tudom, milyen lehetőségem lesz, akkor készülök rá. Igaz, ebben az esetben a dolog spontanitása elmarad, ellenben tudatosan lehet keresni fontos látnivalókat. Itt is hasznos lett volna, ha az ember kicsit föleleveníti történelmi ismereteit a látogatás előtt. 

Ha fotósként nézem a lehetőségeket, akkor azok nem túl kielégítők. A kriptában természetszerűleg nagyon kevés világítás volt, éppen csak annyi, amennyi a szabad szemmel való nézelődést lehetővé tette. A belépésnél megkérdeztem, szabad-e fotózni: igen, szabad, de nem szabad vakuzni. Nos, én föltettem az ISO-t 800-ra, a blendét a lehető legnagyobb nyílásra - az eredmény elszomorítónak látszott. Gyakorlatból tudtam, hogy igen erőteljes szoftveres beavatkozással lehet látható képet kihozni a nagyon sötét felvételekből is. Ezek a képek azonban túlzottan szemcsések, és más tekintetben is gyenge minőségűek. Megértettem a vakuzási tilalmat - nyilván a látogatók áhitatát nem szabad vakufénnyel zavarni. Kivártam, amíg egyedül maradtam egyik-másik teremben, és így mások zavarása nélkül készíthettem néhány vakus felvételt is. Ezek a képek kevésbé lettek szemcsések - egyáltalán egy fokkal jobb minőségűek a kézből, vaku nélkül exponált fotóknál. Van még egy dolog, amire a gondos fotósnak figyelnie érdemes. Jó, ha van kéznél papír-ceruza (jobb esetben diktafon), hogy valami módon rögzíteni lehessen a tudnivalókat. Nagyon sajnáltam, hogy nálam egyik sem volt.
A 3.-ik fotón Ferenc József és két fiatalon, tragikus körülmények között meghalt felnőtt fia koporsója látható. A 4.-ik felvételen Habsburg Ottó (Otto von Habsburg) főherceg nyughelye látható.

A csendes áhitat percei után a Práter felé vettük az irányt. Az volt a terv, hogy a reptérre indulásig hátralévő időt itt töltjük el kerékpározással, nézelődéssel.
A híres Práter nem túl szép arcát mutatta nekünk. Minden jel arra utal, hogy Bécs és környéke nagyon kevés csapadékot kapott az utóbbi időben, és annál több hőséget. A fák alja tele volt elszáradt levelekkel, de még a fákon lévő levelek fele is barnára volt aszalódva. De ha nem erre figyelt az ember, akkor ott volt a rengeteg széles, nyílegyenes séta- és kerékpárút. Sok bicikliző, sétáló és kocogó embert láttunk mindenfelé, akik nyilván megszokták már a forró nyár növénytikkasztó következményét.

Amint beértünk a parkba, pihentünk egy keveset egy árnyas fa alatti padon. Megbeszéltük az eddig látottakat, és a további programot. Eltekertünk a park végébe, és röviden szemrevételeztük a híres Vurslit. Itt nagy mozgást nem láttunk, de érthető is, ha a forró dél-körüli időben nem sok ember szórakozik a vidámparkban. Fotózni sem volt egyszerű, annyira kedvezőtlenek voltak a fények - és ezen még a polárszűrő sem segített. Képek azért készültek, dokumentálni tudom, hogy itt is jártam! Végül is ez a turistafotós elsődleges célja, nemde?

Rövid nézelődés után elhagytuk a Prátert, és a Dunához kerekeztünk. Nagy, fotózásra érdemes események itt nem voltak, mindössze egy óriási kiránduló hajó manővereit vehettük szemügyre. Nem messze a Duna partjától viszont láttam egy csodálatos templomot! Hihetetlen, lenyűgöző alkotás, még csak hasonlót sem láttam mostanáig. Alaposan körbefotóztam, nagyon tetszett. De a magasan álló nap irtózatosan erős fénye miatt a felvételek minősége itt is sok kívánnivalót hagy maga után.
Mit lehet tenni, ez van!
Itt is rövid nézelődésre volt időnk, mert közben úgy döntöttünk, a tervezettnél előbb menjünk ki a reptérre. Tamás elképesztően jól bírta a bicajozást, nekem viszont utolsó erőtartalékaimra volt szükségem, hogy eljussak a kocsihoz, a parkolóba. Fölszereltük a bicajokat a csomagtartóra, indultunk, és innen már egyenesen a bécsi reptérre mentünk. Kicsit nézelődtünk a hatalmas épületben - közben ment az idő, és megérkezett lányom gépe Stuttgartból. Kis idő múlva megjelent a lányom is a méretes csomagjaival. Kiörvendeztük magunkat egymásnak, beültünk a kocsiba, és máris jöttünk hazafelé.
Útközben az egyik osztrák település áruházánál még megálltunk, mert az egyik fontos bevásárolni való dolgot még nem vettük meg! Anélkül pedig Ausztriából haza nem megyünk! Mi is az? Találgassatok: annyit segítek, hogy Göss-el kezdődik, ...er a vége, és szép zöld dobozban, vagy üvegben forgalmazzák.Meg természetesen az itthon maradt oldalbordák is megkapták a maguk kedvenc desszertjüket...

Összefoglalva: szép volt, jó volt, fárasztó volt.

Köszönöm a figyelmeteket!