Vonatoztam...

... pedig már sok éve megfogadtam, hogy amíg a Sziget fesztivál "dühöng" Budapesten, addig nem ülök vonatra. De most olyan fontos, apai minőségemben lelkiismereti kötelesség folytán a fővárosba kellett utaznom. Halvány nosztalgikus indíttatásból - no és némi anyagi megfontolásból is - úgy döntöttem, hogy vonattal megyek. És ha már - akkor már halmozzuk az élvezeteket - személyvonattal! Meg is lepett egy kicsit a menetrend tanulmányozása, amikor azt láttam, mindössze 2 órányi vonatozással a Déliben lehetek. 

Emlékszem a régi időkre, amikor Szombathelyről kb. 4 óra alatt ért fel velünk a 424-es. Igaz, onnan a távolság is nagyobb, mint Győrből indulva.

Most ehhez volt kedvem, ezt a megoldást választottam. Természetesen fotóapparát volt nálam, elő is vettem azonnal, amint elhelyezkedtem egy kényelmes pozícióban. Készítettem egy képet a kocsi belsejéről, amelyikben utaztam. Hát - van némi fejlődés régi típusú kocsikkal szemben!

 Első feladatom teljesítése után a Margitszigetre mentem. Régi tervem volt ez, hogy sok év után újra kilátogassak a Szigetre sétálgatni, "romantikázni", és nem utolsósorban megnézni a szigeti mini-állatkert néhány különleges lakóját. Hírből, és fotós barátok képeiből tudtam ott élő mandarin récékről, én pedig ezt az állatot még nem is láttam. Mit mondjak - nagyon szép volt, lenyűgözött gyönyörű szép tollruhájával. Fotózni viszont nem volt egyszerű dolog,  mivel a ritka madarak élőhelyét madárháló takarta. Végül a sétányról, a kerítés rácsai között sikerült néhány felvételt készíteni.

Gyönyörű a Sziget. Rögtön a bejáratnál a hatalmas zenélő szökőkút kápráztatja el a látogatót. Bár hétköznap volt, nagyon sok ember ülte/állta körbe a szökőkutat, hallgatták a zenét, és nézték a zene ütemére koreografált vízi bemutatót. Mivel nagylátószögű objektív és fotóállvány nem volt nálam, értékelhető képet a víz játékáról nem tudtam készíteni. De a Sziget sok más látvánnyal is kényezteti látogatóit. A Szent Margit egykori lakóhelyeként is szolgáló kolostor romjai, leírhatatlan szépségű hatalmas virágágyak látványa kápráztatott el. Sőt - még lepkét is fotóztam! De nem időzhettem kedvem szerint, mert még aznap este egy újabb feladat várt. Hatalmasan elfáradtam a meleg nyári napon, (vesszőzzetek meg - de ittam néhány jó kis söröcskét is) szigorúan kiszáradás ellen. Dolgom végeztével este későn indultam hazafelé - a változatosság kedvéért a Kálmán Imre EN szerelvénnyel. Az egész vonat tele volt normális és félrészeg német és angol - meg pár magyar - fesztiválozóval. Nem volt könnyű helyet találni, de aztán egy viszonylag konszolidált angol társaság fülkéjében találtam egy "free" helyet. Nem sokon múlt, hogy a fárasztó nap után állva kelljen utaznom!

Végül minden rendben volt, nagyon jól éreztem magam. Dolgomat elvégeztem, és még élményeket is szereztem ezen a napon.

"Alkotói válság..."

Ja, kicsit nagyképű vagyok... hétköznapi nyelven arról van szó, hogy nem találom magam, csak nyűgölődök naphosszat. Vannak terveim minden napra, de a megvalósításokkal bizony hadilábon állok. Fogjuk rá megint az időjárásra - mert hát ugyebár ilyen "frontos" időben az időjárás a felelős mindenért. Legfőképp a lustaságomért. 

Néha azért összekapom magam, és elvégzek egyet-mást a magam elé tűzött dolgokból. Jellemző, hogy a kissé "sörmámorosra" sikeredett kakukkfiókás képeimet megismételtem állványról is. De ezzel megint ellőttem a puskaporomat egy időre, mert napokig a memóriakártyán voltak az úja felvételek. Már az is egy újabb napi munkámba került, hogy letöltsem őket. Nézzétek meg - hát csak jobban néz ki így, mint a korábbi kótyagosnak tűnő felvétel, nem? Persze, arra is kitaláltam egy jó kis magyarázatot. Annak a felvételnek az életlenségében koncepció van, így akartam, mindenki fejtse meg a mondanivalóját! Aki pedig nem tudja, az nem ért hozzá, és kész! Hát nem jó magyarázat?

Aztán fogtam magam, és a "sétáló" kompaktomat, és nyakamba vettem a belvárost. Mondtam már, hogy én sosem unom meg a győri belvárost? Mindig találok benne valami újat, új látványt, új színeket, vagy éppen olyan új életképeket, ami megér egy képet. 

Itt van mindjárt ez a két úriember. A sétálóutca végén hol az egyik padon, hol egy másikon pihentették hosszú évek kemény munkájában megfáradt testüket. A háttal álló "brazil" még a hátán lévő felirattal is hirdette brazilságát - nem tudom, honnan vette ezt a melegítőt. Vidám-mintás gatyáját lobogtatta a szellő, és mindezekhez sűrű kockás inget viselt. (Ma ugyanebben a szerelésben láttam viszont - még a zoknija is ugyanaz volt!)

A Széchenyi-tér megint lenyűgözött. Gyönyörű napos idő volt, működött a szökőkút, és egy csomó gyerek hancúrozott a vízben. Rengeteg ember pihent a padokon, nézték a szökőkút vízsugarainak játékát, a felelőtlenebbje pedig nézte rosszcsont gyerekei hancúrozását. Az önkormányzat többször fölhívta a figyelmet az ilyen játékok veszélyeire, de hát jó magyar szokás szerint nálunk nem szokás figyelembe venni a jó szót! 

A teret minden évben körbefotóztam - mondhatom, fél vincseszternyi képem van már róla. De ha géppel a kezemben járok ott, és az időjárás is megfelelő, nem tudom kihagyni a lehetőséget a fotózásra! Most is készítettem több képet - egyet mutatok be közülük.

És végül Dunaszeg! Ide is gyakran ellátogatok, mint ahogy néhány napja is. A korábbiakkal ellentétben nem meleg, napsütéses időben mentem, hanem direkt felhős, borús, kissé hűvös időjárást választottam - és ami ugyancsak új, a délutáni órákat. Arra számítottam, mivel nincs kánikula, talán több mozgást tapasztalok a madarak körében. Hát jól elszámítottam magam. Szinte semmi az eredmény, mindössze a már jól ismert hattyúcsalád és egy-két sötétbe vesző szárcsa kivételével. Horgász viszont volt annyi, amennyit ott egyidőben még sosem láttam! Igaz, zsákmányt sem egyiknél sem. Viszont két helyen is fiatal nőket horgász barátjuk mellett, nagy igyekezettel tettek úgy, mint ha egy picit is érdekelné őket a nagy "Ő" hobbija! Ebből is látszik, nagy kincs a férfi a mai világban, meg kell becsülni, ha van, még áldozatot hozni is érdemes érte!!!!  :-)))))

Latin hangulatban...

... telt a mai délelőttöm. Azon törtem a fejem ugyanis, hogy néhány fotómból videófájlt kellene készítenem. Ezek önállóan is lejátszhatók, vagy ha tényleg jól sikerülne, akkor DVD formátumban is lemezre lehetne írni. De ha már videó, akkor kísérő zene is kell - mi legyen az? Jött az ötlet, hogy a cubai Omara Portuondo DVD-jéről leveszem a hangot, és abból a zenéből válogatok kísérőzenét a képeimhez. Lelkesen neki is álltam a rippelésnek, amikor a progim 5 perc után megállt, kiírta egy ablakba a képernyőre, hogy azon nyomban vásároljam meg a regisztrációs kódot. Ha nem, akkor egy percig sem hajlandó folytatni a munkát. Nagyot néztem, meg voltam győződve arról, hogy ez freeware program, nem kell hozzá regisztrációs kód. Hát... az ilyenkor szokásos dolgokkal most nem pepecselek, inkább mulasztom az egészet. De ha már kezemben a DVD, legalább meghallgatom a TV-n. (Megjegyzem, a műsort a Duna televízió adta le egykor, abból az adásból vettem fel, és írtam ki DVD-re). Az eredeti műsor a 2005-ös canadai jazz-fesztiválon hangzott el.

Nagy élvezettel hallgattam végig - olyannyira, hogy amikor vége lett, kedvem támadt folytatni. A folytatás a Buena Vista Social Club 1999-es német-amerikai filmje lett. Ez a film is nagyon sok cubai zenét tartalamaz, és bemutatja néhány nagy öreg zenész életét. Lehetne tanulni tőlük...Akkor támadt az ötletem, hogy ebből is csinálok egy blog-bejegyzést. Előszedtem a 2007-es képeim közül néhány olyan fotót, amit egy igazi cubai salsa-zenekar győri fellépésén készítettem. Ez egy esti-éjszakai szabadtéri koncert volt. Számunkra nagyon érdekes figurák jelentek meg a színpadon. Csodálatos zenét játszottak, igen hamar fergeteges hangulatba hozták a közönséget. Mi persze sokáig jólnevelt és fegyelmezett hallgatósághoz illően ültünk a székeinken, csak a számok végén tapsoltunk nagyokat. De nekik ez nem volt elég, nem ehhez vannak ők szokva odahaza! "Működött" a zenekarban egy közönségszervező, aki táncolt a színpadon a többiek zenéjére, és biztatta a közönségez is a táncra. De hát a győri közönség nem csak "jólnevelt", hanem szemérmes is - nem lehetett könnyen táncra penderíteni. A színpadról viszont egyre több felkérés érkezett a közreműködésre. Különösen a trombitás 

volt nagy mókamester! Szenzációs érzékkel kommunikált a nézőkkel, sokat nevettünk rajta. Végül az "előtáncos" lement a színpadról a közönség széksorai közé, és ott táncolt egyedül - közben persze hívogatva a lányokat, hogy valaki legyen a partnere. Végül szerencséje lett - működik Győrben ugyanis egy salsa-klub. A klub egyik táncosa hallgatott az invitálásra, és társult a cubaihoz. A színpadon még jobban felpörgött a zene, érezték a fiúk, hogy mégis csak értő fülekre (is) talál a zenéjük. Ezt látva és hallva a közönségből egyre többen álltak föl, és kezdtek táncolni. Végül a zenészek a színpadra invitálták a táncolókat. Nos, mentek is - olyan fergeteges buli lett a koncertből, amire még nem volt példa Győr városában! Hosszú ideig megállás nélkül szólt a zene, tele volt a színpad, és a tér szinte minden pontja táncolókkal.

De volt valaki, akinek nem úgy sikerült a napja, ahogy szerette volna. Ez a valaki pedig itt a piros ingben látható énekes úriember. A buli végén kinézett magának egy nagyon csinos szőke leányzót, és nagyon kapacitálta, hogy menjen el vele a szállodába, folytassák kettesben a mulatságot. Hát a kislány nem az a fajta volt, nem-et mondott, majd hátat fordított, és elment. Nézett nagyot a cubai srác - meg volt döbbenve, űgy látszik, nem szokott hozzá a visszautasításhoz. Egyik társa vigasztalta, van ilyen is. Én viszont nem sajnáltam, tudom, hogy a szálloda tele szokott lenni olyan "kislányokkal", akik nem kéretik magukat.

Szóval - ennyit mára Cubáról, salsáról...

Komáromban, Komarnóban...

Esős napok után tegnap már reménykeltő idő volt, a mai nap pedig kifejezetten kellemesnek ígérkezett. Szép napban bízva meginvitáltam feleségemet egy kis kocsikázásra. Rá is állt, rövid tanakodás után eldöntöttük, hogy Komáromba megyünk. Az én tervem az volt, hogy megnézem a Csillag-erődöt. A Monostori-erődöt és az Igmándi-erődöt már ismerem, de a Csillag erődbe még nem volt szerencsém bejutni. Hogy feleségemnek is kedvet csináljak a kiránduláshoz, egy Rév-Komáromi (Komarnói) sétát is beiktattam a programba.

A Csillag-erőddel megint nem volt szerencsém. Már az év elején jártam ott, de bezárt kapukat találtam, és egy feliratot, miszerint csak a nyári hónapokban látogatható az erőd. Mivel most nyár van, ma bizakodva mentem vissza. Megint zárt kapukat találtam, és egy feliratot, miszerint csak szombaton és vasárnap van nyitva, mindössze napi 4 órát, és ráadásul be is kell jelentkezni. Hát nem egy nagy reklám ez egy történelmi látványosságnak! Hogy csalódásom kicsit enyhüljön, néhány fotót készítettem a bejáratnál.

Ezek után nagyon hamar a program második része következett. Többször jártunk már Rév-Komáromban is, jól ismerjük a belvárost. Általában egy séta, fagyizás, ritkán egy ebéd szokta kitölteni az itt töltött időnket. Volt rá példa, hogy egyedül jöttem - ilyenkor természetesen többet gyalogolok, nagyobb távolságokat bejárok, számomra érdekes fotótémákat keresve. Ma is fagyizással kezdtünk, majd Marika leült egy árnyékos parkban egy padra, én pedig a Főerődhöz mentem. Bár egy csoport éppen bebocsátásra várakozott, Marikára tekintettem nem mentem velük - ez az erőd ugyanis csak csoportosan látogatható, egyénileg nem. Készítettem képeket kívülről, amikből aztán mindössze egyet tartottam meg. A többi teljesen jellegtelen és érdektelen formát mutatott.Ez egy sarokbástya, a kis torony alatt egy alig látható szoborral.

Korábbi szokásunkat követve az Európa-udvarba ültünk be. nagy volt a hőség, nem igazán sétára csábító időjárás lett a sok eső után. Itt volt egy nagy szökőkút, kellemes volt hallgatni a víz csobogását. Előtte még meglátogattam a város legnagyobb templomát - ez volt az első eset, hogy nyitva találtam. Nagyon sajnáltam, hogy nem volt nálam fotóállvány. Egy képet így is készítettem (csak a kompaktot vittem magammal) maximálisra állítva az ISO értéket is, blendét is, hogy padra tett géppel a szentélyt fényképezhessem. A kép nem mozdult be, viszont nagyon szemcsés lett.

Az Európa-udvar egyik jellegzetessége, hogy tele van a magyar történelem nagy alakjainak szobraival. Árpádházi ás Habsburg királyok, politikusok szobrait szemlélhetjük meg sétánk során.

A másik érdekesség, minden ház más építészeti jellegzetességet hordoz magán. Minden épület egy-egy európai ország jellegzetes építészeti stílusát képviseli, Ezzel Európa egységét kívánják reprezentálni. 

A belváros egyik szép részlete. Készítettem természetesen ezeknél sokkal több fotót, de mint mondtam, sokszor jártam már itt, és mindig fényképezőgéppel a kezemben. Az albumjaim között találhattok is egy korábbi kirándulásomon készített fotókból összeállítást. 

Ez az oroszlán a komáromi hős, Klapka György szobrának talapzatán látható. Akárhányszor itt járok, nemzeti-szín szalagot, vagy éppen mint most, koszorút mindig látok a dárdára helyezve. 

Ez a híd köti össze a Duna két oldalát - egyúttal a szétszakított várost, tovább gondolva a témát pedig az óhazát és az elszakított területeket. 

Egy kicsit könnyedebb látvány: kirándulóhajók a Dunán. 

A fotózást itt befejeztem, a nap további részét már nem részletezem. Csak annyit, hogy mivel jócskán ebédidő volt, feleségen ötlete alapján a híd magyar oldalánál található Tescóba mentünk ebédelni. A helyszínen derült ki, hogy egy kínai kifőzde jelenti az ebédelési lehetőségeket. Ha már ott voltunk, kikértük a napi menüt - bár ne tettük volna! Ha arra jártok, Ti se tegyétek!  :-)))

Ma a Lloyd Egylet játszott...

... a Radó szigeti zenepavilonban. Amint megjelent a zenepavilon idei programja, azonnal feljegyeztem a dátumot. Otthon beírtam Outlookba, határidőnaplóba, telefonba, hogy el nem felejtsem a dátumot. Nem felejtettem el, kezdésre éppen a helyszínre érkeztem. Természetesen a tavalyi koncertjükön is ott voltam - akkor ért az a meglepetés, hogy Carlos Santana Moonflower című bravúrdarabját hallottam tőlük! Tavaly még csak a sziget elején jártam a műsor kezdetén. Amikor meghallottam az első hangokat, megdöbbentem - azt nem hittem, hogy itt van Santana - de akkor meg mi ez? Még soha nem hallottam, arról, hogy magyar zenekar Santanát merészelt volna játszani! Sőt - vettem én már boltban, legális üzletben olyan CD-t (később egy barátomtól is kaptam), amin Santana zene volt rögzítve. Ezek azonban olyan kókler utánzatok voltak, hogy az döbbenetes! Itt viszont szépen, tisztán szólt a gitár! Persze, nem hangról-hangra ugyanúgy az elejétől végig, ahogy a Santana-lemezről ismerem, de nagyon szépen! A többi hangszer is igen kellemesen kísérte a gitárt, és egy az egész nagyon kellemes hatást tett rám.

Fülig szaladt a szám, amint meghallottam, hogy ma is ez a nyitószám. Ez rögtön meg is adta az alaphangulatát a várható műsornak.

Nem csalódtam a későbbiekben sem. Az általam igen kedvelt Bogdán Eszter énekesnő jó formában volt, éppúgy, mint a zenekar többi tagja. Megjegyzem, nem tinédzser-zenekar a csapat, kisebb részük korban közel áll az én korosztályomhoz. Ez a tény a műsorukra is jellemző volt - abból az időből származó dalokat játszottak, amik az én fiatal koromban voltak kedves zenéim. Vagy újabb dalok ugyan, de a velem nagyjából egykorú szerzők művei. Némelyiket kissé a maguk stílusára formálták, néhány részletükben improvizáltak, de ez inkább előnyére, mint hátrányára vált a zenének.

Nagyon jól éreztem magam - köszönet a zenekarnak!

Igenis, dicsekszem!

Hogy mivel/kivel?

Hát az unokámmal!

Ő Bandika, az unokám!!!

Karakán kis fickó, én mondom!