Győr árnyékos oldalán...

Igen, ott jártam ma! A kétszeresen is árnyékos oldalán!!!

Na jó, az első értelmezésben ártatlan árnyékról volt szó - mindössze a felhők vetítettek árnyékot a mai fotózás helyszínére. A másik értelmezésben már kissé komolyabb dologról van szó! Ez a hely a városnak azon helye, ahová hosszú győri pályafutásom alatt a lábamat se mertem betenni! Jól van na, gyáva vagyok! De nem csak én, még a postás is csak egy szakasz rendőr kíséretében mert oda bemenni hajdanán!

Nem ám akármilyen helyszínről van szó! Ez Győr-Újváros legkülső kerülete, az egykori "A Lapos"! Igen, nagybetűvel és névelővel! Igen, igen! Itt élt valaha Győr szoláriumszőke etnikumának legtöbb példánya, még abban az időben, amikor a demokrácia fogalma kuriózumnak számított kis hazánkban, az emberi jogok fogalmát pedig csak a nyugatról jött hírekben ismertük - vagy ott se, mert még a hírekben se szerepeltették. Szóval, fehér bőrrel megáldott ember jól tette, ha nem tette a lábát erre a területre. Egy rövid ideig a határos városrészben laktam, sok (rém)hírt hallottam mindenféle történetekről, elfelejthetetlenül a memóriámba rögzült egy híres/hírhedt helyi szállóige: "Gyere ki a laposra, vírt látsz!" Igen, "vírt" - egykor jellemző győri sajátosság volt, hogy "é" betűt "í"-nek ejtették a tősgyökeres győriek. Történt aztán, hogy városunkat is elérte a "hátrányos helyzetű rétegek felemelésének" igénye. A Lapost felszámolták, lakóit a város különböző kerületeibe telepítették. A Lapos ezzel lassacskán fölszámolódott, az előítéletek csökkenésével megkezdődött a terület hasznosabb célokra való igénybevétele. Ma már gyönyörű házak alkotnak utcákat arrafelé, az egykori bányatavak pedig a horgászok kedvenc területe lett. Egy kedves fotós (és biciklista) hölgy hívta fel a figyelmemet arra, hogy kerékpározásra, fotózásra alkalmas az a terület.

Hát akkor menjünk!

 Némi kacskaring bicajozás után megtaláltam a tavakat. Azt hamar megállapítottam, hogy sok fotót nem fogok készíteni - részben a felhős, árnyékos időjárás miatt, részeben pedig azért, mert nem találtam igazán képre valónak a látványt. Mondjuk, két pozitívuma azért volt a dolognak: az egyik az, hogy még nem ismertem ezt a helyet, tehát újat jelentett számomra, a második pedig az, hogy több búbos vöcsököt láttam a tavakon úszkálni.

 Igaz, hogy a madarak messze voltak a parttól, a nálam lévő "utazó kompakt" pedig mindössze 4x zoomra képes. Esélyem sem volt arra, hogy megfelelő madárfotókat készítsek.

Körbebicikliztem a tavakat, miközben azért képeket és készítettem. Aztán elindultam visszafelé. Nem az odavezető úton mentem tovább, mivel kis városnézést is terveztem, ha már ott járok. Rövid idő alatt azt vettem észre, hogy fogalmam nincs, hol járok. Már azon tűnődtem, kell szereznem egy térképet, ha nem akarok eltévedni. Némi ide-oda kerekezés után aztán fény gyúlt az agyamban - egy kereszteződést felismertem, és rájöttem, ott járok, ahol egy presszóba szoktam jönni azzal a leányzóval, aki később a feleségem lett. Innen már tudatosan mentem tovább, és kerestem fel azt a helyszínt, ami a bal oldali képen látható.Ezen a helyen valamikor egy étolaj-gyár állt, munkát adva a környék képzetlen, vagy alacsonyan képzett lakóinak. De menjünk tovább!

A szürke épület az egykori győri tejgyár helyén áll. Némi vigasz, hogy nemcsak az eldózerolt telek látszik a gyár helyén, hanem lakóépületeket építettek a helyére.

Kitaláltátok, milyen romokat látunk itt? A régi győriek biztosan tudják. Ez volt a valamikor messze földön híres Győri Keksz és Ostyagyár. Hihetetlenül finom vaníliás illattal árasztotta el a környéket, és az illatot messze vitte a legkisebb szellő is. Aztán változtak aztán idők, fel kellett (?) számolni az állami tulajdont. Privatizálás - jött a Danon Franciaországból, megvásárolta a gyárat, és működtette is egy rövid ideig. Egyszer csak elbocsátották a munkásokat, a termékek gyártását pedig Lengyelországba, és más Magyarországon működő Danon gyárakba helyezte át. Ma is tele vannak az üzletek "Győri keksz", "Győri édes" márkanevű termékekkel, amiknek ma már semmi közük Győr városához.

Miután eltűnődtem régi emlékeimen, új gondolatom támadt. Nem jöttem haza, hanem Pinnyéd nevű külső kerület irányába haladtam tovább. Új és újabb régi emlékek idéződtek fel bennem. A Püspök-erdő igen kedvelt terület volt számomra, és igen sok más győri lakos számára is. Ez az a bizonyos Pinnyédi híd, ami a Sziget nevű városrészből vezetett át egyik irányban Pinnyédre, egyenesen a hídról lefelé pedig az erdőbe. Erre felé jártam ki csendes területre motorozni tanulni, saját készítésű rutinpályára, ahol a vezetési vizsgára gyakoroltam. Jártam ide ki tanulni főiskolai vizsgáim előtt, és feleségemmel itt sétáltattuk leányainkat kicsi korukban. Vagy egyszerűen csak kerékpározni jöttem az erdei utakra. Ma már a híd le van zárva, a forgalmat elterelték, a Püspökerdőnek ezt a részét pedig letarolták.

Ez a kép már csak egy kis ráadás - nézzük meg ebből a nézetből is! És el ne felejtsem megemlíteni, ez a híd a Rábca folyó fölött ível át.

 A hídról bal felé fordulva Pinnyéd felé kerekeztem tovább. Rövid ideig a Rábca mellett maradtam. A lakott területre nem szándékoztam bemenni, visszafordultam, és a Kunszigeti úton mentem tovább. Gépem a táskában volt, nem igazán akaródzott az út mellett sorakozó hétvégi házakat fényképezni. Hirtelen a képen látható halott mókusra bukkantam. Megálltam, elővettem a gépet, nem tudtam megállni, hogy le ne fényképezzem. Nagyon sajnáltam, el sem tudtam képzelni, mi történt vele. Sérülés nyoma nem látszott rajta.

És ha már úgyis az út szélén tébláboltam, készítettem néhány képet az itt látható nagyon szép virágról is. Ebből aztán megtudtam azt is, hogy jó ember vagyok, mert szeretem a virágot :-)))

Miközben a gépem makró-képességét próbálgattam, megjelent egy hölgy a mókusnál. Látom, hogy nejlonkesztyűs kézzel fölveszi a tetemet, és a kerékpárján egy dobozba helyezi. Elmondta, hogy a közeli telkükön tartózkodnak, és odamenet már látták a mókust az út szélén. Most azért jött vissza, hogy elvigye, és "illően" eltemesse. Szóval, nem csak én vagyok jó ember, mert szeretem a virágot, hanem sok más jó ember is van. Kis remény a jövőt illetően.

Az út nevéből arra következtettem, hogy ez az út Kunszigetre vezet. Gondoltam, megyek tovább, pedig már sokkal messzebbre jártam a mai tervezett kerekező adagomnál. A jó kis kunszigeti sonka íze és illata kavargott gondolataimban, pedig fixen tudtam, hogy ilyet kóstolni ma úgysem fogok. Tekertem tovább - egyszer csak a Duna-töltésre értem. Nem értettem  adolgot, hol van még Kunsziget - otthon aztán megnéztem a térképet, és megvilágosodott, hogy a töltésen kell továbbmennie annak, aki Kunszigetre akar eljutni. Én nem akartam, ezért lementem a Dunához. Itt egy kis szigetet alkot a folyó. A keskenyebb ág van a töltés mellett, a szigeten pedig rengeteg kis hétvégi ház található - elsősorban horgászok számára. Végigkerekeztem a szigettel párhuzamos úton. Amikor az út elfogyott alólam, visszafordultam. A töltésen úgy döntöttem, nem az aszfalton megyek vissza a városba, hanem inkább a töltésen teszek egy utat. A töltés felülete tömörített apró kavics, kellően kemény felületű volt, kerékpárral is jól járható. 

Nem tagadom, mire ide jutottam, a közben megérkező napsütés hatására jól megizzadtam. Fájt már az ülőgumóm is, nem tagadom. Kicsit megálltam, néhány percig sétálgattam. Évekkel ezelőtt feleségemmel és barátokkal sokat sétáltunk ezen a töltésen. Akkoriban szokásunk volt, hogy nagy sétákat csináltunk. Ha itt tartózkodunk, akkor bal kéz felől folyik a Mosoni-Duna, jobb kéz felől pedig kis erdők, pihenésre alkalmas tisztások vannak.

Innen már visszavonhatatlanul eldöntöttem, hogy haza fogok menni! Éhes voltam, jóval elmúlt dél, és kegyetlenül szomjas is. Mindig ilyenkor jut eszembe, hogy szamár vagyok, elfelejtek vizet vinni magammal. Szóval, nyomom a pedált, amikor eszembe jut, hogy ha a töltés végén jobb kéz felé megyek tovább, akkor a Termál-fürdő előtt megyek el. Annak pedig van egy jó kis bárja, ahol olthatom a szomjam. Úgy is lett. Persze, amint megálltam, azonnal csupa víz lettem - eléggé csapzott formám volt. A mosdóban kissé rendbe szedtem magam, lemostam az arcom és a kezem. Aztán rendeltem egy adag jó kis Soproni malátalevet, valamint egy flakkon ásványvizet. Ha már nem vettem meg induláskor, akkor legalább hazaérkezéskor legyen! Ez utóbbit nem muszáj megérteni, én magam sem értem.

Hát ennyi volt.