2017. október 21., szombat

Évtizedek után Nagyváradon (Oradea)

Nagyvárad... Ady Endre "Körösparti Párizsa" Első, mindössze egy napos látogatásom 1970 januárjának valamelyik első napjára esett. Épp nászutunk napjait töltöttük Hajdúszoboszlón, amikor az üdülőből kirándulást szerveztek Nagyváradra. Természetesen elmentünk feleségemmel együtt. Fiatalok voltunk, nem is volt túl könnyű akkortájt külföldre jutni... ha nem tévedek, nekünk ez volt az első eset. Nem véletlen tehát, hogy emlékezetes kirándulás maradt. Nem csak azért, mert első utunk volt; volt más oka is. A rövid kis időbe csak annyi fért bele, hogy meglátogattuk a Szent László székesegyházat, az Ady-múzeumot, egy kocsmát (azt nem tudom, miért), és maradt némi kis szabad időnk sétára. Bár volt fényképezőgépem, de kép nem nem maradt meg erről az útról, sajnos.
Zord idők voltak akkor, de nem meteorológiai értelemben. Teljes volt a proletárdiktatúra, és a kölcsönös bizalmatlanság mindkét állam részéről a másikkal szemben. De a szocialista tábor összetartozását azért demonstrálni kellett valahogy, ezért a szervezett társasutazásokat viszonylag könnyen meg lehetett oldani.
Még ma is él bennem a templomban tett látogatásunk egy epizódja. Azt láttuk, hogy az egyik oltáron a tabernákulum ajtaja lila színű textillel be van borítva. Kérdeztük a templom alkalmazottjától, aki idegenvezetőnk volt akkor, miért van ott az a takaró. Azt válaszolta: azért, mert Magyarország címere van az ajtón. Miért baj az, hisz egy magyar király templomában vagyunk! Erre a kísérőnk szeme könnybe lábadt, és csak annyit suttogott: "Uraim, most Romániában vagyunk".

Nagy volt az örömem, amikor az Abdai Vándorbot Egyesület Észak-Erdélyi körútjáról tudomást szereztem. Szerepelt benne Nagyvárad egy rövid városnézéssel, és több más programpont mellett Kolozsvár és Torda is. A két utóbbiról majd máskor.... hamarosan!
Ha Nagyvárad, akkor a Szent László székesegyház nem maradhat ki. Régi élményemre emlékezve különös hangsúllyal készültem a templomban tett látogatásra. Szerencsénkre, Magyarország és Románia között most jó kapcsolat van, együtt vagyunk az EU tagjai, és semmi sem korlátozza a két nép közötti kapcsolat-tartást.
Nagyvárad, Szent László székesegyház (erős, szúró nappali fényben)







Nagyváradi programunk első pontja volt a templom meglátogatása. Természetesen jött velünk idegenvezető, aki részletesen bemutatta a templomot, és elmesélte annak történetét.
Szent László székesegyház
Nem vagyok képzett fotós, felszerelésem is csak belépő-szintű. Képeim ennél fogva - hogy is mondjam - olyanok, amilyenek... és hát a turista-látogatás körülményei is erősen korlátozták a fotózást.
Szent László székesegyház
A templom gyönyörű... bármerre néztem, csak szépséget láttam! Elképzeltem, amint az üres templomban vagyok, és kedvem szerint gyönyörködhetek a csodás képekben, freskókban. Ábrándozásra azonban nem jutott sok idő, mert sok képet szerettem volna készíteni, amíg erre lehetőségem van.
Szent László székesegyház
Szent László székesegyház
És íme: a Szent László oltár, a tabernákulum ajtaján az a címer, amit egykor letakarva találtam. Ma semmi nem takarja, szabadon megcsodálható. Az idegenvezetőnknek elmeséltem a fentebb leírtakat... Ő azt mondta, lila színű takaróra nem emlékszik; amikor Ő a templom alkalmazásába került, akkor arany színű lepel takarta el a címert. A lényeg az, hogy ma már sem lila, sem arany színű lepel nincs a címer fölött, és ez nagyon jól van így...
Szent László székesegyház - Váradi herma
Mivel a templomban velünk együtt más turista csoport is tartózkodott, kicsit várni kellett ugyan, de felmehettünk a kincstárba is. A kincstárban egy nagyon jó humorú idegenvezetőt kaptunk... nem papnak, csak sírásónak mondta magát, de szakszerű, mégis tréfákkal fűszerezett vezetést kaptunk tőle.
Az viszont egészen komoly dolog, hogy Győr és Nagyvárad között van egy egészen különleges kapcsolat. Csak igen röviden: még a középkorban egy nagyváradi püspök - némi kerülővel - Győrbe hozta Szent László koponyacsontját tartalmazó ereklyetartót, az úgynevezett Szt. László Hermát. Ami aztán - a két püspökség közötti hosszas egyezkedés mellett - Győrben is maradt. A nagyváradiak azonban nem könnyen nyugodtak bele, ezért készíttettek maguknak egy másik ereklyetartót... picit nagyobbat, picit díszesebbet, mint a győri herma. A győri püspökség viszont a koponyacsont egy darabkáját egy nagyon szép kis szelencébe téve elküldte Nagyváradra. Így már szent lett a béke, hisz mindkét városban őrizhetik a szent király emlékét, ereklye formájában is.
Szent László székesegyház
A Győrből küldött szelence, benne a szent király egy darabka koponyacsontjával.

A templomi élmények után városnézésre indultunk. Nem győzök mindig arról beszélni, hogy a turista ideje mindig kevés... de hát azt az időt kell kihasználni, ami van.
Nagyvárad - Fekete Sas palota
Rövid kis buszozás után egy nagyon szép tér mellett szálltunk ki a járműből. Rövid körbecsodálkozás a téren... zeneszót hallottunk, és menetelő néptáncosokat láttunk.
Nagyvárad
Hamar kiderült, hogy a következő napokban néptáncosok találkozója lesz a városban, és ők most éppen ennek a programnak csinálnak egy kis reklámot.
Nagyvárad
Nagyvárad - Holdas Templom
Nagyvárad nem csak a római katolikus templomairól nevezetes, hanem gyönyörű ortodox templomai is vannak. Ezek közül a Szűz Mária Mennybemenetelének szentelt ortodox katolikus templomot, az úgynevezett Holdas templomot néztük meg. (1784-1790 között épült).
Nagyvárad - Holdas Templom
Lenyűgözően szép, nincsenek rá szavaim, hogy leírjam...
Nagyvárad - Holdas Templom
Még pár perc séta a téren, majd a színház felé indultunk. Titokban reméltünk, hogy az épület belsejét is megnézhetjük... de egyrészt nem volt nyitva, másrészt idő sem lett volna rá. Ezért aztán csak kívülről készülhetett néhány kép, meghallgattuk az utazásszervezőnk tájékoztatását, és buszba ültünk. Új célpont a Királyhágó, az út melletti pihenőhely, Ezt követően pedig Magyarlóna, ahol a szállásunk volt egy nagyon kellemes panzióban.
De előbb még néhány kép Nagyváradról...
Nagyvárad
A Fekete Sas Palota üzletsora
Vitéz Mihály
II. Mihály, ismert nevén Vitéz Mihály (románul: Mihai Viteazul), (Drăgoești, 1558[2] – Aranyosgyéres, 1601. augusztus 9.), Mehedinți bánja, fejedelmi asztalnok és Craiova bánja. 1593-tól Havasalföld, 1599-től Erdély és 1600-ban Moldva fejedelme. Még ugyanebben az évben elveszítetette mindhárom állam feletti fennhatóságát. Románia első egyesítőjének tartják a román nemzeti történetírásban. (Wikipédia)
Vitéz Mihály - a magyarsággal nem mindig volt jó viszonyban, Romániában viszont nemzeti hős.
Állami Színház Nagyváradon
Állami Színház Nagyváradon
Ady emlékhely, szerelmeinek helyszíne
Balra a Városháza, középen a Sebes-Körös folyó
Nagyváradon
Végezetül családom tagjai... feleségem és elsőszülött lányom.

Köszönöm, ha képeimet megnéztétek, beszámolómat elolvastátok. Legyen szép napotok!


2017. október 10., kedd

Papi pince Pannonhalmán

Remélem, nem bántó a cím...csak egy parányi nyelvi humor...

Pannonhalma egy csodálatos hely. Úgy, ahogy van. Nagyon kedvelem, évente többször megyek oda fotózni, kirándulni, kikapcsolódni az év különböző szakaszaiban. Sokszor bejártam már az arborétumot, és az apátságot, megcsodáltam különleges értékeit.
Idén - még a tavasszal - úgy döntöttem, hogy nem a már ismert helyeken fogok sétát tenni, hanem olyan látnivalókat próbálok felfedezni, melyeket már vagy csak nagyon régen láttam, vagy egyáltalán nem láttam. Izgatta a fantáziámat, hová költözött az apátsági épületegyüttesből a képtár, és nagyon szerettem volna a boros pincékkel is ismerkedni. A boros pincék iránt azóta van különleges érdeklődésem, mióta volt szerencsém bejárni a sárospataki Rákóczi-pince egy részét. Azóta keresem azt a hangulatot, amely erőt vett rajtam azon a kiránduláson.
A képtár hollétét már a tavalyi utolsó templom-látogatásom alkalmával megérdeklődtem. Idén tavasszal tehát azzal az elhatározással indultam útnak, hogy a képtárba megyek... nagyon szerettem volna újra megnézni az un.- "Forgó Krisztus" becenevet viselő festményt. Jól meg akartam figyelni, mennyire igaz a róla szóló legenda (elárulom, kis jóakarattal nézve a dolgot, igaz!)
A helyszínen meglepve hallottam, hogy a megváltott jegyemmel nem csak a képtárat nézhetem meg, hanem a kőtárat, kincstárt, egy fotókiállítást, és a régi pincerendszer borászati bemutatónak berendezett egy nagy szakaszát. Viszont felhívták a figyelmemet, hogy nem fotózhatok... sem vakuval, sem anélkül, egyáltalán nem.
Borzasztóan sajnáltam, de törvénytisztelő állampolgár létemre megígértem, hogy elő sem veszem a fotómasinámat. Ha nem, hát nem... azzal vigasztaltam magam, hogy az újságírók szerint a fotóriporter nem látja a meccset... nem ér rá nézni, mert fényképezni kell neki. Nos, ennek szellemében akkor én most jól megnézhetek mindent, mert nem kell fényképeznem...😁
Most, néhány napja újra visszatértem a helyszínre. Csak egy pici Sony MILC-et vittem magammal... gondoltam, minek nagyobb gép, ha úgysem használhatom! Aztán meg is bántam, mert ezúttal sem szóban, sem piktogramokkal nem tiltották meg a fotózást. Most tehát fényképezhettem, csak épp nem olyan gép volt nálam, ami erre a feladatra volt kitalálva...
Azért nézzük, mi jött össze...
Pannonhalmai apátság a hegy aljából nézve



Kezdjük ezzel a fotóval. Tudom, nem a legszerencsésebb kép. Szolgáljon mentségemre, hogy otthoni használatra szánva készült, FullHD megjelenítésre, ezért hagytam meg az aljában az egyébként nem oda való tárgyakat. Emlékkép, nincs más célom vele.
Ami az ezen látogatás programját illeti: pince, egy másik fotókiállítás, kőtár (lapidárium), képtár és a kincstár. Mint a tavasszal.
Lépjünk be a pincébe...
Boroshordók sora
Pici gépem pici vakuja itt semmit nem ért, állvány meg persze sosincs, amikor kellene... nincs más megoldás, mint ISO-t jól feltenni, blendét maximálisra... és próbálgatni, melyik fehéregyensúly beállítás ad elfogadható eredményt.
Borospince
Borospince
A borkészítés kellékei... mondhatnám, műszerei. A gyertyát a hangulat kedvéért gyújtottam meg. Talán egy fokkal élőbb a kép vele.
A borkészítés műszerei
Illatanyag palackja
A bemutatónak volt egy kis interaktív jellege is. Erre még a recepción felhívták a figyelmemet, hogy a kitett illatminták megszagolhatók, megtapasztalhatók, azért vannak ott. Ráadásul minden mintához tartozott egy kis tájékoztató szöveg is, hogy tudjuk, amit tudni kell 😅
Üvegpalackok
Méretes méretű üvegpalackok - mondhatnám, meztelen demizsonok... meg a dugó eltávolítására alkalmas készségek.
Pince
Az illatminták két nagy, kör alakú asztalon voltak elhelyezve. Tanúsíthatom, hogy csodálatos gyümölcsös, gyógynövényes illatok voltak, szinte kábult bele az ember feje. Kifelé a recepción azt is megtudtam, hogy a borokba is tesznek hasonló illathordozó anyagokat, melyek a kezelt boroknak különleges aromát adnak.
Pince
Palackok
A pannonhalmai pincében nem csak hordóban, hanem palackokban is tárolják a bort. Valami hasonló módon is... mit ne mondjak, ennek a mennyiségnek szűk kis panellakásomban is szorítottam volna helyet, bárhol... 
Borcímkék
Bármerre járunk, a pince falain bőséges tájékoztató anyagot láthatunk, olvashatunk. Természetesen, a múlt történéseiről, az akkori szőlőtermesztés és borkészítés történetéről.
Gyógynövényes likőr képe egy plakáton
Palackok
A bortárolás egy másik módja. Megsúgom Nektek, a palackok üresek, csak kiállítási tárgyak. Ebben a pincerendszerben már sehol sem tárolnak bort.
Aszú
És most a nagy durranás: aszúbor! Eddig sohasem hallottam róla, hogy a borgazdaságban aszúbor is készül. Nyilván nem kereskedelmi mennyiségben, csak belső használatra. Rendkívül nagy volt a csábítás, hogy megkóstoljam, hisz két pohár is ki volt készítve az asztalra. De a belépés előtti tájékoztatás csak illatmintákról szólt, ízmintákról szó nem esett, uralkodtam magamon... az illata mindenesetre rendkívül csábító, bódító volt, valódi mennyei italra engedett következtetni.
A borozgatás helye
Most képzeljétek el: ülünk az asztal körül, a pince 12-13 °C fok hőmérsékletű, ég egy szál gyertya, a poharunkban pedig ott az aszúbor... 
Pince
Ne ábrándozzunk tovább, induljunk a kijárat felé! Vár még ránk a fotóművészek kiállítása, és az apátság más látványosságai:

Szép napot kívánok minden kedves olvasómnak


2017. szeptember 3., vasárnap

Gasztrosétány után pincelátogatás

Két évvel korábban, éppen szüret idején részt vettem a Győri Fotóklub Egyesülettel közös fotótúrán Etyek nevű községben. Több emlékezetes momentum megmaradt bennem arról a fotózásról... jelen pillanatban ebből csak annyi a lényeges, hogy azóta is vártam egy különleges alkalomra, hogy újra ellátogathassak Etyekre. El is jött a megfelelő pillanat: értesítést kaptam arról, hogy a községben nagyszabású pikniket rendeznek, mégpedig a Gasztrosétányon. Központi szerepet a finom etyeki borok kóstolása kap... meg persze más finomságok kóstolására is lesz lehetőség.
Örömömre felségem, és itthon tartózkodó leányom is jól fogadta az ötletemet: menjünk Etyekre!
Természetesen a Gasztosétányon kezdtünk. Rengeteg ember járkált le-föl a keskeny, és nem éppen jól járható utcában. Megnéztünk mindent, ami érdekelt bennünket, a nők ajándékokat is vásároltak, én meg csak nézegettem a látogatók kezében a kóstolós boros poharakat. Ha szomjas lettem, ittam a "jó kis" ásványvizemet... bort nem kóstolhattam, mivel a kocsit én vezettem.
De legalább az ebéd jó volt, egy pohár musttal leöblítve.
Más programjaim is voltak a Gasztrosétány után. Látni akartam, van-e élet ilyenkor a Körpincéknél, és a temetőben is terveztem egy fotózást.
A Körpincéknél mindössze egyetlen ajtón láttunk "Nyitva" feliratú táblát, de az ajtó zárva volt, és a kopogásunkra sem jelentkezett senki. Némi reményt az adott, hogy egyik asztal mellett a padon két már üres borospohár árválkodott. Női családtagjaimnak meg az adott türelmet a várakozáshoz, hogy az ajtón szereplő árlista szerint olyan borfajtákat kóstolhatnak, amikről korábban még csak nem is hallottunk.
Etyek - Körpincék részlete
Borpince bejárata
Hát ha kell, várunk... kicsit fáradtak is voltunk már, időnk volt, miért nem várjunk? Én hamar meguntam a tétlenséget, és fotótémák után néztem.
A szellőző kürtő őrzője is borreklám...
Kíváncsi természetem arra ösztökélt, hogy a borpincéken túli helyekre is elsétáljak. Nem találjátok ki, mit találtam ott: hát borpincéket. Mondjuk, ezek többsége már nem volt használatban láthatóan jó ideje, másokon pedig kint volt az "Eladó" tábla.
Kicsivel odébb a temető hátsó bejáratánál találtam magam. Mivel ide ide mindenképpen el akartam jönni, telefonon megnyugtattam a feleségemet, hogy nem vesztem el, csak a temetőben fotózom, ők meg várjanak nyugodtan.
Temetői képeket ide nem teszek, az egy más téma...
Visszafelé haladva az elhagyott pincéknél láttam egy urat, aki jól láthatóan ismerős lehetett ezen a helyen. Váltottunk néhány szót, majd kérés nélkül felhívta a pince tulajdonosát telefonon, hogy jöjjön már vissza a pincéjéhez, mert várják. Tíz perc múlva ott lesz... hangzott az ígéret.
Mire visszaértem, már mások is várakoztak. Örömmel hallották, hogy hamarosan kinyitják az amúgy is hivatalosan nyitva lévő borivót.
A már nyitott pince
Nekem mániám a borospincék látogatása, és fotózása. Sárospatakon, az ottani Rákóczi-pince meglátogatásakor, és borainak kóstolásakor kedveltem meg az ilyen helyeket. Azóta jártam pincében Tokajon, Hercegkúton, Villányban, és más helyeken is... most egy etyeki pincéhez is volt szerencsém. Sajnos, mint újabban szinte mindenhol, a hordók helyét acéltartályok foglalják el. Modern, és munkatakarékos eszközök a fahordókhoz képest, viszont elveszik a borospince igazi hangulata.
Hangulatos, de "túlmodernizált" csillár
Egy kis romantika
A pince leghangulatosabb szeglete a legtávolabbi ponton. Egy kis emlék a régi időkből, amikor még a hagyományos borászkodás folyt itt. Mint egy kis házikápolna egy főúri kastélyban...
Egy borospince természetesen funkcionális tér, nem a mindenlében-kanál amatőr fotósok kedve szerint van berendezve. Ha tehettem volna, sok dolgot megváltoztattam volna... de csak addig terjedt a bátorságom, hogy a képek kedvéért két darab műanyag rekesz eltávolítására kérjem a tulajdonost. Barátságos volt, megtette a kedvemért.
Díjnyertes borok
Még több díjnyertes bor
Hordó és palackok
Az utolsó fa-hordó a pincében, régen palackozott borokkal a kis házi múzeumban.

Végezetül - miután a velem lévő családtagjaim elfogyasztották a kóstolásnak szánt adagjaikat, mustot és kétfajta bort vásároltunk elvitelre, itthoni fogyasztásra.

Ezúton is köszönöm a borosgazdának, hogy fogadott bennünket!


2017. augusztus 8., kedd

Egy Helios 44-2 objektív bukéja

Műveltebb fotóbarátok talán úgy mondanák, hogy "bokeh"-ja, vagy valami hasonló... De azt, hogy bukéja, legalább ki tudom mondani... 😄
A történet olyan régen kezdődik, hogy kezdhetném úgy is: "Egyszer volt, hol nem volt..."
Tehát valamikor régen vásároltam egy Zenit-E típusú analóg (filmes) fényképezőgépet. Akkoriban kétfajta objektívvel lehetett kapni: Helios 58/2 gyújtótáv/fényerővel, vagy Industar 52/3,5 gyújtótáv/fényerővel. Mivel az anyagiakban sohasem dúskáltam, a kisebb objektívvel szerelt összeállítást vettem meg - kemény 1.500.- jó magyar forintért. Az ár ne tévesszen meg senkit, mondom, hogy "JÓ magyar forintról" van szó!
A gépet nagy megelégedettséggel használtam. Igaz, a fotózáshoz nem sokat értettem, bár jó-néhány szakkönyvet kölcsönöztem abból a célból, hogy tanuljak belőlük. Volt, amit meg is vásároltam. Egyik ilyen saját könyvem sokat foglalkozott az akkori technikákkal. Ismertette a különféle gépek szerkezetét, és az objektívek szerkezeti felépítésével is foglalkozott. Bőven írt az akkori NDK legnépszerűbb Pentacon gyártmányairól, objektívjeiről, majd az orosz/szovjet Zenit-E gépek kerültek sorra. "Eléggé el nem ítélhető módon" megemlítette, hogy a Pentacon gépek dokumentációja a háború után, jóvátétel keretében kerültek a Szovjetúnióba, és ezek alapján indult be a szovjet fényképezőgép-gyártás nagyobb volumenben. A Helios és Industar obik egyértelműen német konstrukciók szovjet adaptációja/másolata. Az idők során aztán persze fejlesztéseket is hajtottak végre rajtuk. A könyv szerint a Helios lágy rajzú, kellemes portréobjektív, míg az Industar kontrasztos, kemény rajzú képeket készít.
Volt egy apa- és fia fotós páros az ismeretségi körömben. Szenvedélyes fotósok voltak; bár inkább én csak szenvedélyes fényképezőgép-gyűjtőknek hívtam őket magamban. Több Praktika gépük volt, az akkori szint legfejlettebb modelljeivel (is) rendelkeztek. Ezek mellé vásároltak egy Zenit vázat is, 300 mm (analóg) teleobjektívvel. Ezt az összeállítást akkoriban fotópuskának hívták, mert egy olyan vállhoz szorítható szerkezetre volt szerelve a cucc, mint ha épp egy puskát használnánk. Nos, ők a Zenit váz helyére betették egyik Praktika vázukat... mégiscsak elegánsabb így, nem igaz? Ezáltal feleslegessé vált egy Pentacon Electrich objektív... hát én ezt gyorsan megvettem tőlük. Így értem el, hogy a saját Zenit gépemhez lett egy 50/1,8 fényerejű objektívem. Igaz, a blendét kézzel kellet "beugrasztani" minden expó előtt, de ezt hamar megszoktam...
A digitális korszak kezdetén igen hamar vásároltam a Vaterán egy konverter-gyűrűt, amivel az Olympus E-510-es vázhoz csatlakoztathattam a Pentacon objektívemet. Készítettem is elég sok jól sikerült próbafelvételt. Üzemszerűen mégsem használtam ezt az obit, mert elbűvölt az Olympus gyors és pontos autófókusza. A Pentacon használatát emellett igencsak macerásnak találtam.
Aztán történt, hogy egyszerre csak az egész internet tele lett a Helios obik dícséretével, annak csodás bokeh-jeivel, és háttérelmosás képességével. Nem ugrottam rá a témára, hisz nekem akkor már voltak tapasztalataim a Pentaconnal. 
Egészen addig, míg egy barátom azt mondja, van neki egy Helios objektíve. Teljesen felesleges, már ki is van téve a kamrába, az értéktelen holmik közé. Erre feltámadt a kíváncsiságom... mi lenne, ha kipróbálnám? Legalább megtudnám, mit s dícsér az internet fotós közössége...
Az objektívet megkaptam, hazavittem. Otthon aztán ért a meglepetés: a Pentaconnal használt konverter gyűrű nem alkalmas a Helios használatához! Az M42-es menet passzol, viszont a tárgytávolság állító gyűrű nekiütközik a konverter peremének a végtelen állás környékén. Már majdnem sikertelennek minősítettem a kísérletet, amikor tudomásomra jutott, a környéken működik egy áruforgalmazó, aki fényképezőgép tartozékokat is forgalmaz. Felvettem vele a kapcsolatot - de sajnos az ő által ajánlott konverter gyűrű is alkalmatlan volt a Helioshoz. A Nikon gépemmel meg sem próbáltam párosítani az obit, mert tudtam, hogy azon a vázon csak lencsés gyűrűvel működne. Viszont sokan állítják, ez a lencse nagyon sokat ront a képminőségen. Akkor tegyünk egy próbát a Sony MILC-el! És láss csudát: a NEX-M42 konverteren akadály nélkül működött a Helios! Igaz, a végtelen élesség nem a végállásban van, de ez elhanyagolható...
Ma az unokám kijelentette, hogy kirándulni szeretne, menjünk el vonatozni. Ha egy unoka kíván valami... nos, hát elvonatoztunk Komáromba. A Heliossal szerelt Sony-t vittem magammal. Gondoltam, csak akad valami menet közben, ahol csinálhatok néhány próbafelvételt. Az első ilyen helyszín egy játszótér volt.
Sony NEX-3 - Helios
Mondhatom, megszenvedtem a géppel. Sehogy se állt kézre! Elektronikus vagy átnézeti keresője nincs, a hátfali monitoron a déli napfényben alig láttam valamit. Azt szinte egyáltalán nem, mikor éles a kép! Gyakorlatilag csak a tárgytávolság állító gyűrű jelzéseire hagyatkozhattam. Tisztára, mint az őskorban! Most aztán igazán profinak érezhettem magam:  100 képből lett 1 jó! 😀 (Na, azért nem ám!)
Sony NEX-3 - Helios
Elmentünk ebédelni. Itt már a lurkó is jobban elült a fenekén, és én is jobban figyelhettem a gépre. Az asztal közepén egy vázában sárga tulipánok voltak. Ezt szándékosan a helyén hagytam, hogy lássam, hogyan alakul a kisfickó előtti és mögötti tér elmosódása.
Többet most nem szövegelek. Nézzetek meg néhány képet, és nyilvánítsatok véleményt, ha kérhetlek Benneteket!
Sony NEX-3 - Helios
Sony NEX-3 - Helios
Sony NEX-3 - Helios
Sony NEX-3 - Helios
Sony NEX-3 - Helios
Sony NEX-3 - Helios
Sony NEX-3 - Helios
Sony NEX-3 - Helios
Legyen szép napotok!