Felléptem a Milánói Scala-ban!

Rég írtam már ide... már talán két hét is eltelt azóta! :-)

Na, szóval... legújabb turista és fotós - vagy inkább turistafotós - kalandom Észak-Olaszországban (és egy picit Svájcban) zajlott. Mint az esetek többségében, ezúttal is az Abdai Vándorbot Egyesülettel utaztam. Mint minden hasonló társasútnak, vannak előnyei és hátrányai. Ha a turistáskodást veszem alapul, akkor előnyös, hisz hely-és nyelvismeret nélkül sok helyre eljuthatok. Ha a műkedvelő fotós szenvedélyemet veszem alapul, a fenti előnyök itt is jól jönnek, csak éppen a fotózási lehetőségek rendkívüli módon beszűkülnek. Na jó, "turistás képeket" (kedvenc fotóművész ismerősöm szavaival élve) így is lehet készíteni, de igényes, átgondolt fotózásról szó sem eshet. Na jó, nyavalygok most is, mint mindig, pedig örülnöm kellene az adott lehetőségeknek is. Örülök is... :-)

Ja, és honnan a poszt címe? Igen, felléptem a Milánói Skálában! Nem esett nehezemre, mert csak néhány lépcsőfokra kellett fellépnem, hogy a Scala látogatható termeibe és folyosóira jussak. De nekem már ez is esemény-számba ment, néhány hete még magam sem hittem, hogy ez nekem is sikerülhet!

Vannak dolgok, melyekről nehéz írni, melyeket nehéz szavakkal úgy kifejezni, ahogy azt belül érzi az ember. Hasonló érzés fogott el engem ebben az épületben is. Járkáltam a folyosókon, a múzeum termeiben; néha még arról is megfeledkeztem, hogy figyeljek arra, merre járnak a csoporttársak. Lemaradni pedig nem tanácsos, mert abból komoly gondok keletkezhetnek!

Mégis megtörtént a baj, amikor az egyik kis teremben kivetítőn Verdi Rabszolgakórus című kórusművének felvétele ment. Padlóhoz nőtt a lábam! A Milánói Scala-ban kedvenc kórusművemet hallgatom! 

(A többiről majd később)

Milánói Scala

Most nézzünk néhány képet. Itt fentebb a híres operaház képe látható. Több percet kellett várni, amíg nem túl sok ember járt előttem, hogy ne épp az expó pillanatában lépjen valaki elém.

Erkélysor

Néhány erkély meg volt nyitva, hogy a látogató turisták is megtekinthessék a nézőteret. Nem mindennapi pazar látvány!

Csillár

Egyebek mellett a különleges csillárok fotózása is a gyengéim közé tartozik. Nem magyarázkodni szeretnék, de nagyon kevés fény volt ahhoz, hogy a szokásos standard, gyenge fényerejű objektívvel értékelhető képet lehessen készíteni. Nem kevés "bűvészkedés" kellett még ehhez a fotóhoz is :-(

(Itt jegyzem meg, hogy az egész úton minden helyszínen engedélyezték a fotózást, de igen szigorúan tiltották a vaku használatát)

Fekete-fehér úriember

Akadtak humoros pillanatok is. Ez egyik folyosón egy "igen barnabőrű" úriember hercig, tolldíszes kalapban, vakítóan fehér öltönyben és fehér edzőcipőben fotóztatta magát a - gondolom - feleségével. Ülve, állva - és egyáltalán nem zavarta, hogy közben én kétszer rákattintottam.

Decens

A decens kis fehér edzőcipő igen harmonizált a "jólszabott" öltönnyel. Könnyed nyári viselet, turista programokhoz!

Patinás hangszerek

Ha egy különleges helyre látogat az ember, elfogja a fotózási kényszer... azt hiszi, mindent le kell fotóznia, mert ha nem, kimarad valamiből. Ez alól az érzés alól én sem vagyok kivétel. Az más kérdés, hogy otthon, a "varázs" elmúltával aztán igen sok felvétel kiszelektálódik. Ez speciel megmaradt :-) Szép a vadonatúj zöld sálam, ugye? Ez a sál a vándorbotosok ismertető jelvénye.

Liszt Ferenc fortepianínója a Scala-ban

Egy múzeum azért múzeum, hogy tele legyen nagy emberek ereklyéivel. A fenti képen a mi Liszt Ferencünk hangszere látható. A rajta lévő szöveg - sajnos - nem magyarul szólt.

MC

Nincs Scala Maria Callas nélkül. És nincs látogató sem, aki meg ne csodálná két gyönyörű portréját.

MC

Hát akkor a végére...

Nagyszínpad

Az utolsó pillanatban sikerült egy képet készíteni a színpadról, a berendező munkások jelenléte nélkül.
Csukjuk le szemünket, képzeljük magunkat valamelyik páholyba, és belső énünk hallgassa Verdi Aidáját... remélem, fog menni!

Apropó... egy sztorival még tartozom! Először a vetített előadásnál csúsztam el a csoporttól, aztán még jobban akkor, amikor az utolsó, bemutatott képet készítettem a nézőtérről. Aztán rohantam le a térre, de ott sem láttam egyetlen zöld sálat sem! Már rémképeket láttam, mi lesz velem, ha gyalog kell "hazamennem" Gromóba, a Hotel Spiazziba, mert nem találom meg a turistabuszunkat!

De eszembe jutott egy ötlet, ami Gráz-ban, hasonló helyzetben egyszer már bevált. Fölhívtam telefonon Magdikát, aki aztán visszaküldött az Operaházhoz egy "mentő egységet" értem. Gondolom, legközelebb kettőt is alszik rá, mielőtt elfogadja a jelentkezésemet egy újabb útra! :-) :-) :-)

Szép napot Nektek!