2021. november 6., szombat

Régi tervem vált valóra ma...

 


Még évekkel ezelőtt láttam képeket a Cica-tóról. Rögtön megér­lelődött bennem az elhatározás, hogy ezt a helyet meg kell ke­resnem! A gond csak az volt, hogy elegendően pontos leírást nem kaptam arról, hol keressem. Jóval később egy másik turista is járt arra, és ő már egy térkép részletet is közölt arról, hol he­lyezkedik el a tó. Támpont tehát már volt, most már csak az kel­lett, hogy társakat találjak a kiránduláshoz. Vállalkozók akadtak éppenséggel, de amikor alkalmas időpontot találtam az úthoz, mindenkinek más elfoglaltsága akadt! Nem volt más hátra, egye­dül indultam útnak. Holnaptól esőt ígér a meteorológia; ki tudja, meddig tart, és az őszi erdő varázsa kibír-e egy vagy több hét ha­ladékot? 75.-ik életévemben vagyok; ilyenkor jobb, ha idegen, is­meretlen balesetveszélyes helyen van, aki szükség esetén segít­séget nyújthat. Az aggályaimat kénytelen voltam félre tenni; és kocsiba ültem.

Az említett térkép alapján Pusztavámra mentem először. Bizton­ság okából érdeklődtem egy helyi emberkétől, merre men­jek tovább. A válaszából megértettem, hogy bizonytalan a Cica-homok holléte felől, és azt is felfogtam, hogy nem jutottam sem­mire. Ezért találomra beütöttem a GPS-be a Árkipuszta nevét. Szerencsére a GPS ismerte ezt a helyet. Akkor már jobban bíztam a térképben. A „városközpontban” letettem a kocsit, és gyalog indultam tovább. Kocsival nem is mehettem volna, mert ezt egy „behajtani tilos” tábla, és az erdőlátogatók szabályzata is tiltotta. Ez a hely egyébként egy ott elhelyezkedő üzem parkolója mellett van. A parkolót a térkép is jelzi.

Először a „piros” jelzésen elérhető kis tavacskát kerestem meg. Bár az oda vezető út nagyon szép látványt nyújtott, maga a tó látványa értékelhetetlen volt. Nem is időztem sokat, hanem visz­szafordultam, és a Cica-tó felé haladtam tovább. Az út egy pont­ján van egy „Y” elágazás. Ennek a bal oldali ágán kell tovább ha­ladni. Nem túl messze bal kéz felől hamarosan fel is tűnik a bá­nyagödör túloldali falának a látványa – még mélyen a fák között. Ez a látvány megnyugtatott, mert akkor már biztos voltam ben­ne, hogy jó helyen járok. Jó darab út megtétele után aztán talál­tam egy kis bekötő utat a tó felé. Elsőre úgy nézett ki, hogy a víz­szinthez nem vezet út. Már majdnem eljöttem, amikor észrevet­tem egy kis ösvényt, ami tévedhetetlenül a gödör feneke felé ve­zet. Nagyon óvatosan leereszkedtem a gödör aljáig – nem volt veszélytelen vállalkozás, mert a csapás nedves agyagos, ennél­fogva csúszós, és meredek volt. Bíztam jó túrabakancsomban, óva­tos természetemben, ezért bevállaltam egy esés kockázatát. Megvallom magamnak, a tó maga nem nyűgözött le. Kevés volt a víz. A korábban látott képek szerencsésebb időpontban készül­tek, jóval több víz látványát nyújtották. A környezet azonban le­nyűgözően szép volt!

Fotóztam persze, és pár perc múlva fölóvatoskodtam a meredek, csúszós ösvényen. Elindultam egy tókerülő sétára; abban bíztam, találok még olyan helyeket, ahonnan más nézőpontból is fényké­pezhetem a tavat. Jó rálátás azonban nem volt sehonnan.

Az idő közben jól előrehaladt. A tavat megkerülni nem lehetett, kerítés állta el az utamat. Más választásom nem volt, visszafelé indultam a kocsim irányába. Közben azonban folyton nézeget­tem a fák között a bányagödröt, remélve, hogy találok egy kis rejtett ösvényt a tóhoz, ahonnan újabb képeket készíthetek. Egy helyen volt is szerencsém! Egy gyönyörű színekkel díszített erdő­sáv túloldalán láthatóvá vált a gödör, aljában pedig a tavacska. Kis kutakodás után ráakadtam egy pontra, ahol nem takarták lombok a tavat! Ennek roppant módon örültem, mert végre el tudtam készíteni azokat a képeket, amikért bevállaltam ezt az egész procedúrát! Elégedettem mentem vissza az aszfaltos útra, és már meg sem álltam addig, amíg a kocsimhoz nem értem. In­nen már csak egy kellemes autózás az út hazáig.


Nincsenek megjegyzések: